2015. október 2., péntek

Én Istenem, Jóistenem

Az ötletet ez a klip adta (youtube). Katona!Bucky és pap!Steve. 

ÉN ISTENEM, JÓISTENEM

Nem ég el, mikor belép a templomba -, nincs kegyelem.
Egész testén végig fut a hideg, ahogy a robusztus ajtó nyikorogva becsukódik mögötte. Katonai bakancsa csoszog a bemocskolódott köveken, miközben kezeit zsebeibe csúsztatja és végig néz a lemállott vakolaton, poros freskókon és kereszteken. Ridegnek és idegennek tűnik minden -, arra sem emlékszik, mikor volt utoljára vasárnapi misén. Évek óta nem jár templomba, hónapok óta nem hisz Istenben. Most sem érti, mit keres itt. A lábai csak megindultak, hosszú órákon keresztül gyalogolt, nyugalomra és megváltásra várt, de a lerombolt épületeken és holttesteken kívül semmi sem várja. A világ felég körülötte, elpusztul minden, s ő túl kevés ahhoz, hogy ezt megállítsa. Ő nem elég jó ember, nem elég jó katona ahhoz, hogy megmentse az ártatlanokat és véget vessen a háborúnak. Belőle sem maradt más, mint egy több napos borosta, összeforrt csontok, hegek és egy kilehelt lélek, amit valahol az Egyesült Államok határán vesztett el -, talán partra sodródott, talán sós vízbe fúlt. Azóta sem találja. Valami csonk maradt utána, amivel ugyan még életképes, de a gránátok és a robbanások kereszttüzében már nem az igazi. Halovány emléke régi önmagának.
Sötét padok sorakoznak előtte egészen az oltárig. Ott szobrok magasodnak, hatalmas festmény fedi el szinte az egész falat, a sarokban egy orgona árválkodik, nem messze tőle egy sekrestye. Ijesztőnek és magányosnak hat a látvány, amitől kellemetlen borzongás fut végig a gerincén.
Olyan átlátszónak érzi magát, mintha bűnei az ablakokból verődnének vissza rá, a sok vér, ami a kezén szárad szinte kifolyik a repedésekből, s megint leszeretné tépni a bőrt magáról. Kitépni a testét összetartó inakat, az húsát áthálózó ereket, a fájó csontokat.
Valaki ül az első sorban. Fekete reverenda fedi a hátát, az anyag megfeszül, ahogy az illető előre dől és összekulcsolt ujjaira támasztja a homlokát. Bőre egészen elfehéredik, ahogy mormolni kezd. Bucky csak néhány összemosódó szót képes kivenni a némaságban, s meglepve tapasztalja, hogy még emlékszik. Ajka összeszorulva, nyelve lassú mozgással folytatja a sorokat.
jöjjön  el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
Léptei halkan puffannak a mocskos köveken, ahogy megindul a padok között. Izzadó tenyerét a nadrágja durva anyagába törli, míg azon gondolkodik, mit is kellene tennie: a férfi időközben felfigyelt rá, kék szemeivel követi minden mozdulatát.
- Jó napot! – köszön végül, miközben leül mellé és inkább az oltárra néz. Vörös pontok Jézus kezénél és lábainál. Kőarcán fájdalom.
A pap csak biccent, majd hosszú ideig nem szólalnak meg. Bucky csak hallgatja a másik imáit, figyeli szorosan lehunyt szemeit, oldalra fésült, szőke haját, férfias vonásait. A fronton lenne a helye, ez az első gondolata. Magasnak és izmosnak tűnik, mégis túl nagy naivitás sugárzik kék szemeiből, mikor összetalálkozik a pillantásuk. A katona egyszerre csodálja és megveti.
- Hisz még Istenben – szólal meg végül, csakhogy ne legyen olyan kínos, amiért ennyire nézi.
- Maga már nem?
- Hagyná, hogy mindez megtörténjen?
- Mindennek célja van.
- Miféle célt szolgál az a rengeteg ártatlan test a városhatáránál? – kérdezi a katona, s ezzel némaságra kényszeríti a másikat. A pap is tudja,  nincs olyan  szó, amivel meggyőzhetne egy olyan katonát, aki megjárja a poklot minden nap.
- Nem tudom – mondja végül. Ajkait többször is megnyalja, míg a megfelelő szavak után kutakodik. Szemeiben zavartság csillog, mint aki nem képes elfogadni a másik nézeteit.
- Mi a neve? – kérdezi Bucky, mikor képtelen tovább figyelni a gyötrődő arcot. Egyre inkább dühíti és ámulatba ejti a férfi. Szeretne bemosni neki egyet, amiért az Istene ezt teszi velük, miközben le is akarja csókolni ajkairól a hitet.
- Steve Rogers.
- James Buchanan Barnes – mutatkozik be ő is. Hangjában némi kétségbeesés van és sürgetés, mint aki azt akarja, emlékezzen rá valaki név szerint, ha meghal. Valaki imádkozzon érte, még ha nincs is kihez.
- Hitt Istenben? – kérdezi. Nincs benne ítélkezés vagy harag, úgy érdeklődik, mintha csak az időjárásról csevegnének.
- Sokáig – bólint a katona. – Gyerekként misékre jártam, imádkoztam hozzá, hogy érjen véget hamar a háború, hogy haza menjek a páromhoz.
- A felesége?
- A vőlegényem volt – direkt mondja. Nem titkolja, hogy egy férfi várta otthon. – Őt is Stevenek hívták – teszi még hozzá. Próbál kiolvasni a másikból valami reakciót, nem tetszést vagy undort, de a pap nem érez így. Ajkait ismét megnyalja, szemeiben furcsa fény villan, amit Bucky először nem tud hova rakni.
- Mi történt vele? – kérdezi Steve –, a másik Steve, a pap.
- Katona akart lenni, szolgálni a hazáját, valamit tenni, hogy ne érezze feleslegesnek magát – magyarázza a katona, s nem tudja elrejteni a fájdalmát. A levelek olyan lassan jöttek. Túl későn tudta meg, hogy a vézna fiút felvették, túl hamar tudta meg, hogy elesett a fronton. Még csak azt sem tudja, mi lett a testével.
- Sajnálom.
- Rá emlékeztet – mondja Bucky, s erre csak akkor döbben rá, mikor a szavak elhagyják ajkait. – Túl jó ember volt, hogy túlélje a frontot, túl naiv és jóhiszemű, hogy képes legyen elviselni a kint történő embertelenséget.
- Így lát engem? – kérdezi Steve, ajkai szegletében apró, fanyar mosoly bujkál. Hízeleg neki, hogy valaki ezt gondolja róla, mert ő maga sosem érezte így. Rossz ember. Ezt mondták neki a szülei, mikor rajtakapták a szomszéd fiúval. Nem férfi. Nem ember. Nem szabad. Nem szabad. Nem szabad. Istent kell szolgálnia, hogy jóvátegye bűneit, hogy ne a pokolra jusson.
- Nem ilyen? – kérdez vissza Bucky, amitől a pap csak még inkább elmosolyodik. Ajkai elvékonyodnak, tekintete a freskókra villan, majd vissza a katonára. Borostája kiemeli a szarkalábakat a szeme körül, szája jobb oldalán apró seb húzódik – összeverekedett az egyik társával.
- Sokat imádkozott?
Bucky mellkasából boldogtalan nevetés tör fel. Most már illene valamelyiküknek választ is adni, nem csak kérdezgetni.
- Csak azért... érte, hogy vigyázzon Stevere – mondja kiábrándultan. – Olyan világot akartam, ahol nem kell bujkálnunk, ahol biztonságban élhet.
- Az imáink nem mindig találnak meghallgattatásra.
- És a magáé? – kérdezi Bucky, ahogy jobban felé fordul. – Önt legalább meghallgatja az Istene?
- Nem tudom. Lehet, hogy nem tart elég méltónak hozzá – mormolja, tekintete az oltárt fürkészi, mintha onnan kaphatna választ. De a szobrok nem szólalnak meg, kőajkaik nem mozdulnak kegyelemért.
- Mégis napról napra próbálkozik – állapítja meg.
- A háború folytatódik, mégis minden nap felkel, hátha véget tud vetni neki – vág vissza Steve, mire Bucky elmosolyodik. Most őszintén. Vastag ajkai mögül kivillannak a fogai, szemei körül szarkalábak húzódnak, miközben beletúr a hajában. Lassan le kell vágatnia.
Hosszú ideig nem szólalnak meg. Néha egymásra néznek, próbálnak kiolvasni valamit a másik szemeiből. A katona szeretne elveszni az íriszek kékjében, eltűnni, hogy többé ne lássa őt senki, s ő se lásson semmit. Nem akar többé vért, elfertőzött sebeket, rothadást és halált. Békét akar. Stevet akarja – a vőlegényét, a papot, a kegyelmet. Valamit, ami megmentheti.
- Mennem kell – mondja végül, miközben felkel a padról. A faanyag halkan nyikorog a hirtelen mozdulattól. A zöld egyenruha kiemeli izmos alakját, mellkasán kitüntetések fénylenek a halovány fényben.
Steve először azt akarja mondani neki, hogy még ne menjen, de a szavak a torkán forrnak. Nyakán pár pillanatra kidagadnak az erek, ahogy visszanyeli a késztetést. Bucky ezt látja. Jóleső borzongás fut végig a testén a lilás ívek láttán, az elvörösödő ajkak és zaklatott tekintet láttán. Tetszik neki a férfi, egy pap, egy Steve. Újabb Steve. És nem fogja vissza magát -, úgyis pokolra jut. Néhány lépéssel közelebb araszol felé a két pad között, majd előre hajol és ajkait a másikéra nyomja. Eleinte nincs benne semmi gyengédség. Egyik kezével a szőke hajba túr, szinte beleépíti a padba, ahogy támaszra lel a háttámlán. Steve sokáig nem mozdul, közelről figyeli Bucky lehunyt szemeit, sötét, sűrű szempilláit. Tarkóján érzi a katona erős markát, hátába nyomódik a fa, s nem tudja eldönteni, hogy azért mert el akar húzódni vagy azért, mert a másik ilyen erősen tartja. Végül enged a kísértésnek. Nyelvével végig nyal a másik sebén, míg be nem jut a szájába. Végig fut a fogain, belegabalyodik a másik zabolázatlan ritmusába. Egy pillanatra elhallgat minden: a mellkasát évek óta gyötrő zsibongás, a rengeteg ima, könyörgés és bűntudat. Még a füle is belecseng. Csakhogy túl hamar véget ér. Ajkai szinte égnek, az egész bőre forró és lángol. Szinte hallja, ahogy a szíve megperzselődik.
A katona nem mond semmit. Végignyalja megduzzadt, vérvörös ajkait, majd kikászálódik a padok fogságából és megindul a kijárat felé. Bakancsa puffanásai visszhangoznak a hatalmas épületben, míg Steve utána nem szól.
- Miért jött templomba, ha nem hisz Istenben?
- Reményért – szól vissza Bucky, miközben kinyitja a hatalmas ajtót. - És megtaláltam. Megtenné, hogy imádkozik hozzá? Talán sikerült felkeltenünk a figyelmét.
Istenem, kérlek, áldd meg őt, vigyázz rá nagyon.

7 megjegyzés:

  1. Ezek a szavak, ez a történet gyönyörű. Hihetetlenül jól megragadtad a jelenetet, a hangulatot. Átsütött a vallás és a háború, és úgy éreztem, mintha én is ott lennék.

    Köszönöm, hogy olvashattam. :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál! Örülök, hogy átjött minden, amit fontosnak tartottam éreztetni. :D
      Xoxo.Bri.

      Törlés
  2. Az elején sejtelmesen lassú, utána fájón lassú volt, a vége pedig megnyugtatóan nem-lassú, amiben egyszerre éreztem az ismételt elválás keserűségét, amit Bucky már átélt a másik-Steve-vel, és a reményt, és egy búcsút, hogy mindkét Steve-től búcsút vesz, mert talán nem tér vissza; de a hit végre körülövezi az elméjét és ez erőt ad neki.
    Nem vagyok vallásos, de szeretek hinni valamiben, amihez imádkozni lehet. És ez pontosan azt ragadta meg bennem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem, Buckyt is egy ragadja meg, hogy nem tud hinni. Hiszen ott van a háborúban, mondhatni a legnagyobb pokol közepette, mégis szüksége van a hitre. És csak Steve - mindenki maga döntse el melyik - adhatja meg neki ezt a hitet.
      Köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés
  3. Szia!
    Ha tudnád, mennyire közel álltam a síráshoz, talán kinevetnél! Nagyon tetszik a stílusod! Megyek is tovább olvasgatni a műveidet. Minden jót! :)
    xxx.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ha tudnád mennyire megmentette a napom a kommented biztosan kinevetnél! :'33
      Köszönöm, hogy írtál és remélem a többi történetem is elnyeri a tetszésed. :)
      Xoxo.Bri.

      Törlés
  4. Jött ez a történet... jöttem én... és találkoztunk... és most csak pislogok, mint akinek nincs esze.
    Őszintén? Csak gratulálni tudok. Nagyon tetszett ez az új megközelítés! :)

    VálaszTörlés