2015. december 21., hétfő

Khalid • 2. Fejezet

És itt a második része Balie és Khalid találkozásának.
Holnap vagy szerdán jövök egy rövid Buckyval.

KHALID
Második Fejezet

- Mi vagy te? – kérdezi Balie, mikor megtalálja a saját hangját. Képtelen levenni tekintetét az idegen lábairól.
- Krampusz – feleli Khalid magától értetődően, ami mintha kicsit visszarántaná Baliet a valóságba. Szem forgatva lazít a testtartásán, mikor rájön a csínyre.
- Persze, én pedig a Fogtündér – bólint Balie gúnyosan. – Melyik rokonom kért meg erre a bohóckodásra? Caleb? Vagy Derek? Derek, igaz? Az egyik haverja vagy? Bezzeg én nem hozhattam magammal senkit! De el kell ismerni haver, nagyszerű jelmez, pár pillanatra el is hittem, hogy igazi.
- Tessék? – kérdezi értetlenkedve Khalid. – Nem lehetsz fogtündér, ő nő.
- Nehéz kihozni a szerepedből, mi? – kérdezi nevetgélve Balie.
- Nem teljesen értem, miről beszélsz – mormolja a fiú, ahogy megrázza a fejét. – Te nem hiszel nekem? – kérdezi, de válasz nem teljesen érkezik rá. Balie csak a fejét rázza, miközben tanácstalanul nevetgél. Hogy érhetné el Khalidnál, hogy abba hagyja a játszadozást?
Épp fel akar állni, hogy közelebbről megvizsgálja a vöröslő szarvakat, de kénytelen megfékezni mozdulatait, mikor a fiú hátrál néhány lépést, hogy elegendő helye legyen. És akkor a dolgok csak úgy megmozdulnak. A kihullott boák és díszek hullámvasútként táncolnak körülöttük a levegőben. Néhány doboz kinyílik, régi gyertyatartók, tányérok és ruhák csatlakoznak a ritmustalan keringéshez az égő villanykörte alatt.
- Jó.... trükk – mormolja Balie, de tisztán érezni hangjában a bizonytalanságot. Ismét belemélyed a poros kanapéba. Érzi maga alatt a rugókat.
- Elsős koromban tanultam – mondja Khalid csevegősen.
- Mégis milyen suliba jártál te? – kérdezi Balie. Színész és bűvész is egyben?
- A Krampuszok Hivatalos Oktatási Intézményébe.
- Micsoda....? – nyögi Balie döbbenten. – Szóval... te... tényleg...?
- Nestor bácsikámnak igaza volt – mondja Khalid. – Ti, emberek egy bizonyos kor után elveszítitek a hitet.
- Peter bácsikámnak igaza volt – mormolja Balie rákontrázva a fiúra. – Túl nagy a képzelőerőm.
- Higgy nekem! – kérleli Khalid. – Igazi vagyok, mint te! Megfoghatod, ha akarod – mondja engedékenyen, ahogy észreveszi Balie pillantását a lábaira irányulva.
- Kösz, de nem – rázza meg a fejét kissé fintorogva. Túl.... bizarr lenne egy idegen krampusz lábait taperolni.
- Szóval... te hány éves vagy? – kérdezi Khalid. Olyan természetesen próbál beszélgetést kezdeményezni a másik fiúval, mintha egész életében erre gyakorolt volna.
- Tizenhét... Te?
- Százhetven, ez tök jó, azt hiszem egyidősnek számítunk.
- Százhetven?! – nyögi Balie. – És... és mit keresel itt? A nagyszüleim padlásán – kérdezi. Kezd megfeledkezni a helyzet abszurditásáról. Ezzel még saját magát is meglepi.
- Tavaly karácsonykor a Mikulás elküldött ide, hogy adjak virgácsot Felix unokatestvérednek – magyarázza Khalid kissé zavartan. – A nagypapád megtalált... és... szóval... csúnyán viselkedtem vele, feleseltem, bezárt a padlásra büntetésül, és... itt felejtett.
Balie először nem tudja eldönteni, hogy nevessen-e vagy sírjon. Ez teljesen jellemző Michaelre. Volt katona lévén nem tűri, hogy szemtelenkedjenek vele, viszont öregsége miatt hajlamos megfeledkezni dolgokról. De azért egy krampuszt bezárni a padlásra...
- És miért nem mentél el? – kérdezi értetlenül Balie. Ő sem szokott szót fogadni.
- A papád nagyon.... ijesztő tud lenni – súgja Khalid bizalmasan. Ettől inkább egy hét-nyolc éves kisfiúra emlékezteti Baliet.
- Na, de.... egész évben itt voltál? – kérdezi továbbra is döbbenten a fiú.
- Karácsony elmúltával a képességeinket csak Lappföldön használhatjuk, otthon.  Az ajtó pedig csak kívülről nyílik, szóval...
- Ha ezt elmesélem a többieknek! – lelkesedik Balie. Előre tudja, hogy senki nem lesz képes lekörözni ezt a sztoriját. Már ha elhiszi bárki is.
- Nem, nem, nem! – ellenkezik Khalid. Még a kezeit is maga elé emeli. – Ezt nem tudhatja senki! Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! Meg kell ígérned!
- Rendben-rendben – bólogat a fiú engedékenyen. – Ha ez neked ilyen fontos, akkor ígérem, nem mondom el senkinek.
- Jó fej vagy – állapítja a krampusz megnyugodva.
- Te pedig egy krampusz – feleli Balie, bár inkább megállapításként, mint dicséretként. Mindenesetre Khalid ezt kedvességnek veszi, mert elégedetten elvigyorodik. – Nem keresett a családod?
- De, biztos vagyok benne, hogy igen, viszont ez nálunk... normális. Olykor-olykor megtörténik, hogy csapdába esünk valahol. Nálam ez elkerülhetetlen volt. A bácsikám és nénikéim fogadtak rá, hogy egyszer csapdába esek.
Balie kicsit magára ismer a krampusz szavai hallatán. Ő is ügyetlennek érzi magát a családjához képest. Afféle fekete bárány, akihez senki sem fűz túl sok reményt.
- Egy év... az rengeteg idő. Mit ettél? Vagy mit ittál?
- Nincs szükségünk folyadékra, enni pedig... hát... bármit megeszünk – magyarázza, ám Balie először nem igazán érti. Aztán Khalid sanda pillantást küld az egyik doboz felé, a fiú pedig nem bírja ki, hogy  ne nézze meg a tartalmát.
- Tollak – állapítja meg, mikor felnyitja a tetejét.
- Azok párnák voltak – javítja ki Khalid kissé zavartan. Balie, nem tudja, azért szégyellte el magát a fiú, mert párnát evett vagy azért, mert ilyen disznómód.
- Nagymama féltve őrzött párnái? – kérdezi, de nem vár választ. Tudja, hogy nagyszülei gondosan elrakták házasságuk első éveinek szerzeményeit; az ócska kanapét, a párnákat, egy-két olvasólámpát, festményeket és kerti törpéket.
- Sajnálom – mormolja Khalid még inkább elszégyellve magát, de Balie inkább csak vállat von. Ha szerencséje van, nagyszülei sosem akarnak majd nosztalgiázni néhány megrágott párna felett. Talán sosem derül ki.
- Szóval tényleg virgácsot osztogattok karácsonykor?
- Igen, azt – bólint Khalid. – De szigorúan csak a Mikulás utasításai alapján – mondja magyarázólag, majd még hozzá teszi; – Tudod, csak azért mondom, mert sok rémtörténetet hallani rólunk...
- És Mikulás honnan tudja, hogy ki érdemel ajándékot és ki virgácsot? – kérdezi Balie. Most kezd benne tudatosulni, hogy gyermekkora nagy kérdéseire most végre választ kaphat.
- Ő mindent tud – feleli, úgy tűnik, Khalidnak ez egyértelmű. – Egyszerűen csak... benne van a fejében.
- És akkor léteznek a szarvasai is? – kérdezi, de nem jutnak eszébe a nevek. - És manók, akik segítenek nekik? És a húsvéti nyúl, a fogtündér?
- Persze! – nevet Khalid nagyszerűen szórakozva a másik hitetlenkedésén. - Elképesztő, hogy ti megfeledkeztek hinni bennünk. Mit gondoltok, hogyan kerül oda az a sok ajándék?
Ez kicsit elgondolkodtatja Baliet. Noha ő mindig alszik, mikor a szülei oda csempészik az ajándékokat a fa alá, de a szülei és más felnőttek miért nem gondolnak erre? Észreveszik egyáltalán?
- És idén is segítesz a Mikulásnak? – kérdezi végül, amivel kicsit visszatéríti a valóságba Khalidot. A krampusz izgatottan toporogni kezd, a rengeteg leülepedett porcica felkavarodik körülötte. A földön halványan kirajzolódik patáinak nyoma.
- Jaj, el felejtettem! Mennem kell, ha nem akarok elkésni!
- Máris? – kérdezi kissé meglepetten Balie, bár ha jobban belegondol, akkor a krampusznak igaza van. Ha Khalidnak olyan könnyedén eltelt egy teljes év, akkor egy éjszaka még gyorsabban.
- Ne haragudj! – kéri a másik. – Nagyszerűen éreztem magam, örülök, hogy beszélgethettem egy emberrel. Köszönöm, hogy kiszabadítottál! – hadarja, majd meg is indul a kijárat felé.
- Arra meglátnak! – szól utána Balie, ahogy a krampusz után lohol. Csakhogy Khalid már sehol sincs. Hallja patái dobogását, de mikor leér a nappaliba úgy tűnik, a többiek semmit sem vettek észre az egészből. A fiú abban sem teljesen biztos, hogy egyáltalán az ajtón távozott új barátja, s kicsit el is kedvetlenedik a hirtelen távozástól. Megannyi kérdése lenne még, ráadásul élvezte egy korabeli fiú társaságát, aki nem olyan idióta, mint unokabátyja, Derek.
Biztos nem látom többé, gondolja keservesen, de azért némi elégedettség árad szét benne. Tud valamit, amit valószínűleg senki más nem. Legalábbis a családja biztos nem. Ő már tudja, hogy a karácsony igazi, a Mikulás és minden más létezik, ez pedig egészen más fényben világítja meg az ünnepeket.
- Balie, lehoztál mindent? – kérdezi nagyapja eltűnődve. Látszik rajta, hogy valami nem hagyja nyugodni, mintha valamit elfelejtett volna, ami fontos, de a világ összes pénzéért sem jutna eszébe, mi az. Unokája alig bírja visszatartani a nevetést. Mégis, hogy magyarázhatná meg a családjának, hogy Michael egy igazi krampuszt felejtett a padláson? Különben is, megígérte Khalidnak, hogy senkinek sem mesél erről.
A nap további része sokkal kellemesebben telik Balie számára, bár a telefonját még mindig nem találja sehol. Inkább segít a díszítésben, még a sütésben és főzésben is részt vesz, ezzel pedig teljesen megdöbbenti a családtagjait.
- Karácsonyi csoda – mosolyog mindent tudóan Clara nagyi, ami Balieből csak egy apró, titokzatos mosolyt vált ki. Nem, gondolja, egészen már a karácsonyi csoda, de ezt nem osztja meg velük.
Estére az egész lakásban friss sütemény illat terjeng, a karácsonyfa tucatnyi színbe öltözve árasztja el fénnyel a nappalit, ami körül a gyerekek játszadoznak. Minden olyan idilli és nyugodt, s Balie örül ennek, elégedett, ezzel pedig saját magát is képes meglepni. A telefonja attól még hiányzik. A húga attól még idegesítő. De nem idegesíti fel magát. Vagyis nem mindig.
- De Felix ágyba pisil! – fakad ki, mikor megtudja, hogy Joey bácsikája és Ellie gyerekeivel kell szobán osztozkodnia, az említettel pedig még ágyon is.
- Hónapok óta nem történt vele baleset – ellenkezik édesanyja. – Egy éjszakát igazán ki bírsz mellette! Különben is, így jár az, aki leszedi a zokniját a kandallóról!
Erre Balie inkább nem mond semmit. Tény és való, hogy még délelőtt leszedte a hatalmas, vörös zoknit, amin bénácska hóemberek díszelegtek, de akkor sem hiszi, hogy megérdemli ezt a büntetést. Mindenesetre a vitatkozást inkább befejezi, tudja, úgysem nyerhet.
- Mesélsz nekünk valamit? – kérdezi húga a másik ágyról, mikor mindannyian aludni térnek. Az egész lakásban csend van, a rengeteg zajongás után Balienek szinte cseng tőle a füle.
- Hagyj a... – kezdené a fiú, de aztán útközben meggondolja magát. Noha megígérte Khalidnak, hogy nem mondja el senkinek a történteket, de... de még egy ártatlan esti meseként sem? Tényleg nem? Dehogynem. Ebből semmilyen probléma nem lehet, Balie biztos ebben. Szóval mesél. Történeteket talál ki egy Khalid nevű krampuszról, akit bezárva felejtettek egy padláson, s akinek megannyi kalandban van része, míg haza kerül. A mese java részét Balie fantáziája szüli, de úgy tűnik, a gyerekeknek tetszik. Takarókba gubózva, egyre laposabbakat pislogva hallgatják a legidősebb fiú történeteit, s olykor-olykor megkérdeznek valamit, amire Balie mindig tudja a választ. Akkor némul el, s fordul az oldalára, mikor meghallja az utolsónak elszenderedő Holly szuszogását is.
Kora reggel arra kel, hogy fázik, ennek pedig most először hihetetlenül örül. Ez csak azt jelenti, hogy Felix nem pisilt be az éjszaka folyamán. A gyerekek már sehol sincsenek, mikor megfordul és körbenéz a szobán. Csak összegyűrődött lepedők és takarók jelzik, hogy itt jártak, s hamar meg is hallja a felszűrődő hangokat. Szinte látja maga előtt a rengeteg széttépett csomagolást és játékot, ahogy az ajándékaikat bontogatják, s nem is téved, mikor lemegy a nappaliba mosakodás után.
- Hol a zoknid? – kérdezi Michael, mikor meglátja frissen érkező unokája hiányos öltözetét.
A fiún pizsama gyanánt egy hosszú, csíkos melegítőnadrág van és egy bő, fekete póló, ám a zoknija egyik párja hiányzik, pedig tisztán emlékszik, hogy mindkettő rajta volt, mikor elaludt.
- Azt hiszem, tudom a választ – feleli Joey gyerekei gyűrűjéből, akik szünet nélküli fecsegéssel mutogatják apjuknak a új játékaikat. A férfi a kandalló felé bök Balie pedig akaratlanul is felnevet, mikor meglátja a kandallón lógó fekete zoknit.
- Köszönöm – mormolja inkább csak magának. Inkább csak Khalidnak, mikor megnézi annak tartalmát.
- Te nagyon rossz voltál, de legalább meg van a telefonod – állapítja meg húga, mikor elcsodálkozik a rengeteg virgácson és a köztük meglapuló mobilon. Balie csak mosolyog, hisz tudja, annak ellenére is, hogy rossz volt most az egyszer a rengeteg virgács nem a büntetés jele, hanem az egyetlen mód a köszönetre, amire egy krampusz képes.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése