2016. január 15., péntek

Laufeyson

Frostiron. Tony Stark elmegy Jötünheimbe, hogy visszaszerezze a fekete hajú veszedelmet. Nem vagyok vele túlzottan megelégedve, de remélem nektek tetszeni fog.

LAUFEYSON

Az utóbbi hetekben sokszor maga elé képzelte mind a kilenc világot. Ábrándozott Asgard égig érő aranypalotájáról, a mindig illatozó virágairól és az egykori hercegről, de ennél is többet gondolt Jötünheim fagyos, élettelen tájaira. Mindannyiszor maga előtt látta a sötét pusztaságot, a soha fel nem kelő nap aranysugarait és az új királyt. Asgard egykori hercegét. Az eldobott csecsemőt, az adoptál fiút és a bosszúszomjas férfit. Megborzongott valahányszor elképzelte a sötét hajú veszedelmet egy olyan világban, mely csak pusztulást hordozott magában. De nem illett oda. Még a legszámítóbb, leghidegebb mosolya is ragyogva tündökölt a fagyóriások országában. Legalábbis Antony Stark szerette ezt hinni. Szerette azt hinni, hogy ez az egész egy nagy tévedés, hogy Loki csak újabb módot talált mamlasz testvére idegesítésére, de hamarosan megunja új játékát és mást talál ki. Valahol közel hozzá. Egészen közel. Naiv módon áltatta magát, hogy a férfi egyszer csak megjelenik nála és elismeri, hogy legalább annyira képtelen nélküle élni, mint ahogyan ő az isten nélkül. De ez csak ábránd maradt. Loki sosem jelent meg, ő pedig bukdácsolva igyekezett megkeresni azt a napirendet, amit még valamikor a másik nélkül is képes volt végig csinálni. Szóval ivott. Rengeteget. És szerelt. Azt is rengeteget. De azért gondolkodott is. Talán még többet, mint amennyit vedelt és bütykölt. Leginkább azon, hogy hol rontotta el. Talán már az elején – Manhattan lerombolásánál – meg kellett volna ölnie a másikat. Lehet nem kellett volna segítenie neki – máig nem érti, miért tette -, mikor haldokolva megjelent a lakásában, mert Odin száműzte. Valószínű nem kellett volna megszeretnie. És biztosan nem kellett volna feltárnia érzéseit, melyekkel aztán teljesen magára maradt. Igen, megannyi esélye lett volna elkerülni a bajt, de minden alkalommal vakon ment a saját feje után – inkább Loki után.
Mióta megismerte a két istent – és az egyikükbe végzetesen bele is szeretett – elég alaposan beleásta magát az olyan világok kutatásába, melyek évszázadok alatt semmivé lettek az emberiség lanyha emlékezetében.
- Nem mehetek tovább, Fémember – mondta Thor. – Loki világosan tudtomra adta, hogy nem szándékozik fenntartani a békét Asgard és Jötünheim között, ha meglát ezen a földön.
- Köszönöm – felelte végül a milliárdos, mikor észhez tért az utazás okozta kábulatból.
- Mentsd meg őt, Stark – kérte az isten. Tekintetében leplezetlen aggodalom söpört végig, ahogy végig nézett az ismerős tájon. – Ez a hely elpusztítja őt.
- Mindent megteszek – bólintott Tony teljes komolysággal.
Hosszú másodpercekig ácsorogtak egymás mellett, míg végül Thor esetlenül lapockát veregette barátját, majd a Mjölnirt a magasba emelve elkiáltotta magát és semmivé foszlott. Tony ott maradt teljesen egyedül egy olyan világban, ahol sosem járt, s egy olyan férfi nyomában, aki talán sosem szerette. De ezt nem tudhatta biztosra. Muszáj volt kiderítenie, hogy tovább tudjon lépni.
Jötünheim ridegebb volt, mint ahogyan azt valaha gondolta. Az élet legapróbb jelét sem bírta felfedezni a kavicsos tájban, a deres sziklák között. A szél fagyos levegőt és szürke hamut hordott magával. A véget nemérő éjszaka jégbe és pusztulásba vont mindent.
Menekülni akart. Maradni akart.
A páncél, mely tetőtől talpig bevonta a testét most először nem jelentett számára menedéket. Nem érezte biztonságban magát a rengeteg fegyver és védőfelszerelés tömkelege alatt sem. Márpedig ő nem szokott félni és nem szokott szerelembe esni sem.
Különböző adatsorok futottak végig a szeme előtt, ahogy mindent alaposan megvizsgált és kielemzett. Próbálta megtalálni – vagy megölni – az élet legapróbb jelét, ám az sokáig nem akart mutatkozni. Aztán megtette. És Antony Stark egyáltalán nem örült nekik.
A jéggel borított sziklák hirtelen mozogni kezdtek. Úgy érezte, mozdulataikba az egész föld beleremeg – még az ő otthona is. A milliárdos talán a derekukig ért, s többség miatti erejükkel szemben teljesen eltörpült, mikor felé iramodtak és könnyedén lefogták. Nem szóltak semmit. Érthetetlenül morogtak, ahogy lefogták és magukkal hurcolták. Nem tudta, hogy pontosan hova vagy miért, csak abban volt biztos, hogy hamarosan láthatja Lokit. És bugyuta módon csak ez számított neki.
Nem igazán tudta feltérképezni, hogy hova is került. Még azt sem tudta eldönteni, hogy a fölé magasodó valami az palota vagy sziklák tömkelege, de nem is érdekelte igazán. A teteje szinte teljesen eltűnt az ég sötétjében.
Egyre több óriás jelent meg körülötte megfakult, barázdás bőrrel, jégből és kőből tákolt fegyverekkel, felajzott morgásokkal. Aztán a király is előbukkant. Nem volt olyan magas, mint a többiek. Korántsem. De mindez nem számított a belőle sugárzó felsőbbrendűség és magabiztosság miatt. Sötétebb minták keresztezték kéken izzó, egykor sápadt fehér bőrét. Szemei teljes egészében vöröslöttek, ahogy félúton találkozott a tekintetük. Tony nem tudott kiolvasni belőlük semmit. Sem örömet, s megkönnyebbülésére haragot sem. De ez nem jelentette azt, hogy Loki nem dühöngött. Nem forrt egész lényében, amiért ismét látta a zsenit. Az ő világában. Az ő birodalmában.
- Kuss legyen! – ordította el magát, mikor a lények továbbra sem akartak elhallgatni. Hangja keményen csattant a levegőben, aminek hatására mindenki elnémult. Egy pillanatra még Vasember is megrettent. Látta az istent őrült, hatalomvágyó idiótaként, látta sebzetten és látta szenvedéllyel telve. De így még nem. Királyként még nem.
- Szép sereg! – szólalt meg végül. Szavai kissé rekedtek voltak. Nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg valami béna megjegyzéssel. – Mikor terveztél meglátogatni?
- Hallgass! Mit keresel itt?! – kérdezte feszülten az isten, ahogy közelebb lépdelt a másikhoz, s megállt tőle néhány méterre. – Nem szabadna itt lenned!
- Neked sem – felelte higgadtan. Még hozzá szerette volna tenni, hogy mellette kellene lennie, de inkább néma maradt. Nem volt abban a helyzetben, hogy tovább hergelhesse Lokit. A férfit így is felzaklatta a jelenléte, ezt nem tudta eltitkolni.
- Több jogom van itt lenni, mint neked! Elvégre én vagyok az uralkodó!
- Ja, nagyon ide illesz... szinte beleolvadsz a tömegbe – gúnyolódott. Nem akarta elszakítani a húrt, de képtelen volt megálljt parancsolni feltörő szavainak. Arra gondolt, rá harap a nyelvére.
- Egyáltalán mit keresel itt? – kérdezte Loki, mikor képtelen volt visszaszólni a másiknak. Sosem volt képes felülkerekedni a szócsatáikban.
- Téged! Hogy haza vigyelek, amiért voltál olyan idióta és ezt a helyet választottad helyettem! – felelte őszintén. Hangjában tagadhatatlan volt a harag és a bánat egyvelege. Loki majdnem elérzékenyült a felé sodródó indulatoktól. Majdnem. Az óriások felmordultak. 
- Te vagy az első midgardi, aki ide tévedt – közölte a király. Csak úgy, érdekességként. Hogy húzza az időt. Rájöjjön, mit is kezdjen azzal a halandóval, aki valóban szerette őt. – Meg kellene öljelek.
- De nem fogsz – mondta teljesen magabiztossággal a zseni. Persze, igazából nem tudhatta. Nem tudhatta, hogy Loki mit akar vele tenni. De bízott benne. Még mindig.
- Már miért ne tenném? – kérdezte Loki gúnyolódva. Karjait átfonta mellkasa körül, s ez csak még inkább kiemelte felsőbbrendűségét. – Senki nem tehetne ellene semmit! Még Thor is megfutamodott! Az a mamlasz! – nevetett keserűen. – Az a bolond azt hiszi, ha betartja a szabályaim nem küldöm át az óriásokat!
- Nem fogsz megölni és nem fogod átküldeni a nagyra nőtt haverjaidat – makacskodott Tony. – Nem fogod megölni az egyetlen férfit, aki őszintén törődik veled és szeret téged. És Asgardot sem fogod megtámadni, mert ott él az a nő, aki akkor is szeretett, mikor senkid sem volt, mert ezek itt kitagadtak, amiért nem voltál megfelelő az elvárásaiknak. Felőlük aztán meg is halhattál volna! És Thort is szereted! Tagadhatod, játszhatod a sértett primadonnát, de ez nem változtat semmin!
Tévedett.
Hosszú néma csend következett. Az isten mellkasába tőrként hasítottak az őszinte szavak. A Mjölnir sem lett volna képes ekkorát ütni rajta. Még azt is jobban elviselte volna. De ezt képtelen volt. Emlékek tódultak a fejébe, érzések akarták széttörni a mellkasában feszülő bordákat, izmokat és inakat. Úgy érezte, nem kap levegőt. Talán ezért történt. Az oxigénhiány miatt. Túl rövid ideig gondolkodott, túl hamar intett és túl későn jött rá, hogy mit tett.
Kék bőre elsápadt, mikor a két óriás egyszerre mozdult a parancsára. Hatalmas kezek ragadták meg a vörös páncélt. Reccsentek az alkatrészek, a testrészek. Nem tudta, hogy a vas törik vagy a csont. Abban sem volt biztos, hogy Tony velőtrázó ordítása hallatszik-e vagy ő kiált, mikor térdre borul. Nem tudta, hogy az a fekete folyadék, amit a föld oly nagy hévvel szívott magába Antony Stark vére volt vagy a Vasember olaja. Csak az alkatrészeket látta. A maszkkal fedett arcot látta. Egy szörnyeteget látott visszatükröződni a halott mellkast fedő páncélon.

6 megjegyzés:

  1. Atyaég, most engem is összezúztál ezzel a remek történettel (bár Tony kissé OOC lett, de nekem így is tetszett). T-T Megyek, teába fojtom a bánatom.T-T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett annak ellenére is, hogy Tony ezek szerint kicsit OOC-re sikerült (megpróbálok a jövőben javítani ezen). :)
      Köszönöm, hogy írtál!
      Xoxo.Bri.

      Törlés
  2. Omg. Most széttépted a szívem. T.T
    Én tökre azt hittem, happy end lesz, gyakorlatilag sokkolt a végkifejlet, mintha pofán vágott volna egy dértitán. Zseniális volt, Loki a végletekig IC (a meggondolatlan tette tette fel erre a koronát), Tony... én nem éreztem túlzottan OOC-nek, romantikusabb volt mint ahogy szokták ábrázolni, de nekem nem piszkálta a szemem.
    Csodás történet volt!
    Loki "kuss legyen"-jén pedig felvisítottam, zseniális, és még csak nem is volt OOC, annyira el tudom képzelni. :D sokan élnek abban a tévhitben hogy a régi nyelvezet egyenlő az ékesszólással, pedig ez nem igaz, évszázadokkal ezelőtt és tudtak káromkodni rendesen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszik! :D
      Úgy látszik Tony kicsit megosztó lett a személyiségét illetően, kicsit tényleg romantikusabb lett, mint szokott, de örülök, hogy szerinted ennek ellenére sem nagyon OOC, legalábbis nem zavaróan. :D
      Ah, köszönöm, igen! Régen is nagyon tudtak káromkodni, ráadásul bármennyire is istenek mégiscsak a mai korban vannak, erősen kétlem, hogy (főleg Lokira) ne ragadna néhány durvább kifejezés. :D
      Köszönöm, hogy írtál! :)
      Xoxo.Bri.

      Törlés
  3. Szia!
    Először is, az olvasást megelőző gondolataim: na, ez már talán egy jófajta kis vidító dolog lesz, ugye?
    Közben: ez abszolút egy fix-it fic lesz. Ugye?(!)
    És aztán puff, gyomorszájon vágtál, mert nem számítottam rá. Vagy talán valahol legbelül igen, de nem akartam, hogy megtörténjen. :c Mindenesetre egy hirtelen csavarral jól (és orvul) megleptél, és fáj ezért a kettőért szívem-lelkem, de nem tudok rád haragudni. Mert összességében mégiscsak tetszett, mert tessék, ez végre jobban tükrözi azt, mi lett *volna*, és nem csak a fangirl-fantáziánkat éljük ki rajta.
    Korábbi kommenthez kapcsolódón: szerintem nem volt kifejezetten OOC, mármint a csípős megjegyzései, a szorult helyzetben is nyugodt és magabiztos jelleme az tényleg Tony, de talán egy kicsit túlságosan elbízta magát. Bár ez betudható a szerelemnek; ez esetben megértem. Lokit viszont abszolút és kétségtelenül eltaláltad. ovo
    (Még sok ilyet, úgy szeretem a FrostIront.
    Oh, és a képek, annyira örülök, hogy ezeket használtad, imádom őket.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Kicsit már kezd bűntudatom lenni, hogy alig jövök boldog-sztorikkal. :D
      Örülök, hogy nem gondolod OOC-nek őket, már csak azért is, mert ahogy írtad - a rengeteg fangirl történet ellenére sem -, nem tudnék nekik boldog befejezést elképzelni, mármint ha nagyon úgymond a valósághoz és tényekhez közelítünk.
      (Lesz még FrostIron, becsszó!)
      Xoxo.Bri.

      Törlés