2016. február 18., csütörtök

Az aréna

A történet pályázatra készült "hátha benyitnak"-jeligével, ahol eléggé le lett hurrogva, de remélem, hogy nektek tetszeni fog. Én nagyon megszerettem, tényleg a szívemhez nőtt a sok bíbelődés, igazgatás, javítgatás során.

AZ ARÉNA

Az ablakokba rakott növények kókadozva hajlanak a tüzesen izzó napfény felé. Olybá tűnik, az aranyló sugarak a város minden apró zugába elérnek, talán az istenek segítségével sem lehetne menekülni előlük. Még a megkopott vakolatú épületek közötti vékony utcákat is utolérik, melyek egészen a főtérig kanyarognak. A hatalmas területet sátorszerű bódék ölelik körül. A dobozokban és az asztalokon különféle zöldségek és gyümölcsök sorakoznak, mögöttük rongyokba öltözött árusok próbálják eladni szegényes portékáikat. A hetek óta tartó aszály miatt nem sok sikerük van az utóbbi időben, de kitartásuk látszólag cseppet sem lankad a hőség ellenére sem. Szorgos alkudozással igyekeznek megszabadulni áruiktól, ám minden szavuk és engedményük hasztalannak bizonyul. A színes textíliákba és díszes ékszerekbe öltözött asszonyok túl éretlennek vagy túl drágának tartják a kínálatot. Állukat felszegve haladnak tovább a sorok között, mintha meg sem hallanák az utánuk kiáltott szavakat, mintha érdemtelennek tartanák az utánuk kiáltozókat. Figyelmük egyre inkább az aréna felől érkező lármára összpontosul. A mai napon különösen kevesen vannak az utcákon, ám a hangzavar, melyet az egész városban hallani lehet egyértelmű magyarázatot ad mindenki számára.
Az amfiteátrum falai szinte megremegnek a hangos üvöltözéstől. A közönség előre hajolva, egymásnak dőlve kántál. Úgy tűnik, némelyikük teljesen elveszíti a józan eszét, ám ez senkit sem zavar. Halántékukon csorgó verejtékkel élvezik a műsort, s annak várható kimenetelét. A férfiak és nők hangja összemosódik egy idő után. Egyforma, ütemes masszává olvadnak a nevek és a szitkok.
Csak a páholyban lévők ülnek nyugodtan a helyükön. Szórakozottan kortyolgatják boraikat, csak akkor lankad figyelmük a játék iránt, mikor ajkaikon elégedett mosollyal körbenéznek az őrjöngő közönségen. Tudják, ezzel sikerül elnyerniük polgáraik támogatását, s talán még isteneik kegyét is.
- Úgy tűnik, minden pénzt megért a szamnita, Naevius – szólal meg elismerősen az első sorban ülő férfiak egyike. Ő a legidősebb. Egykor barna haja mára már teljesen őszbe fordult az évek alatt. Májfoltos bőrén mély, hosszan nyúló ráncok húzódnak, melyeket még inkább kiemel jókedvű mosolya. Sötét szemei elégedetten csillognak, noha azt nem lehet tudni, hogy az elfogyasztott bor, vagy az elé táruló műsor miatt. Tekintetét pár pillanatra az említett férfira villantja, majd vissza is fordul eredeti ültébe. Meg sem hallja a választ.
A két gladiátor gyorsan mozog. Talpuk alatt felkavarodik a homok, ahogy próbálják kicselezni egymást. A kard és a szigony fémes ütközése kellemes csilingelésnek hat a tömeg üvöltözése mellett. Bőrüket verejték és vér áztatja. Tekintetük mindvégig egymáson tartják. Olyanok, akár a felbőszült bikák, veszett állatok, akik csapdába esve küzdenek a túlélésért.
A szamnisz gladiátor arcát sisakrostély fedi, hosszúkás pajzzsal védi magát, miközben másik kezében rövid kardot szorongat. Magas, szikár alakjával könnyedén és gyorsan mozog ellenfele körül. A gall sokkal alacsonyabb nála, ám annál izmosabb. Jobb karját megviselt páncélzat fedi, a sisak alól kilóg befont, sötétbarna haja. Egyik kezében hálót lóbál, míg a másikban egy háromágú szigony szikrázik a napfényben.
A közönség hangosan felhördül, mikor a gall eldobja a hálót, ám sokak csalódására az csak a páncélt képes beteríteni, ami egyhamar a földre is kerül. A szamnita hangosan felordít, ahogy neki veti magát ellenfelének. Testük egymásnak feszül, fegyvereik hangosan csattannak, de nem érnek célt. A rabszolga csak a bőrt képes felsérteni gall ellenfele oldalán, amit látszólag amaz észre sem vesz. Ezer sebből vérzik, egy újabb sérülés már nem is igazán számít.
Percekbe telik, míg képesek elhátrálni egymástól. Fedetlen mellkasuk vadul jár fel és le a lihegéstől, fülükben hallják szívük szapora dobbanását. Ez jó. Ez azt jelenti, még élnek.
A gall hátralendítve karját a másik felé hajítja megmaradt fegyverét. A szamnisz férfi hátra esik, a szigony szinte földhöz szegezi. Hátrányos helyzete még nyilvánvalóbbá válik, mikor ellenfele ráveti magát, és teljesen átszúrja a húst, az inakat és a kulcscsontot. Két vége teste másik felén bukkan elő, míg a harmadik ág a vállát sérti fel. Vére végig folyik a nyakán, majd hatalmas cseppekben festi sötétvörösre a talajt.
A fájdalom pár pillanat erejéig minden érzékszervét kizárja, csak arra képes gondolni, hogy nem halhat meg így. Nem most. Az élni akarás szinte felperzseli ereit, ahogy szabad karjával, melyet nem bénít le fegyver kinyúl kardjáért. Fájdalmas hörgés szakad fel mellkasából az erőlködéstől, úgy érzi, mintha a teste nem is az övé lenne. Kívülről látja vérben ázó alakját, a felette térdepelő, szigonyt szorongató riválisát. Tenyerébe és ujjaiba mélyed a penge, mikor nem találja a markolatot. Ordítva lendíti meg a kardot, hogy a másik oldalába mélyessze. Újra és újra. Egy idő után nem is tudja, hányadszorra szúr, csak a vöröslő, dühöngő köd lebeg a szeme előtt, ami nem hagyja, hogy leálljon, míg a gall le nem gördül róla. A férfi nyöszörögve kap az oldalához, mint aki attól tart, ha elveszi onnan a kezét, belsőszervei elhagyják testét.
Ez idő alatt a szamnisz elfojtott kiáltással tépi ki magából a szigonyt, noha ezzel sikerül még inkább felsértenie testét, ha ez egyáltalán még lehetséges. Letépi fejéről a sisakot, ahogy a térdelő gall mögé kerül. Rövidre vágott, sötétszőke haja van, vöröslő arcát több napos borosta és rengeteg heg fedi. Egyik szeme vérben úszik, hisz még nem gyógyult meg teljesen az előző viadal óta. Ép karjával megragadja az idegen fejét, miközben másikkal a nyakához illeszti a kardot. Úgy tűnik, ellenfele alig van magánál, mert csak arra képes, hogy két ujját a magasba tartva kegyelmet kérjen. Mozdulata talán a közönségnek szól, talán az isteneknek. Ebben senki sem lehet teljesen biztos.
A rabszolga végig néz a tomboló tömegen. A nézők magukból kikelve ordítanak, a nevét kiabálják, s a másik halálát követelik. Ez tehát az ítélet. A kard könnyedén siklik át a gall nyakán. Vére befesti a szamnita arcát, s körülöttük az egész talajt. Már nem is homokban térdepelnek, hanem vérben.
Végeláthatatlan perceknek tűnik, mire a győztes két lábra áll. Torkát hangos, velőtrázó üvöltés hagyja el, mikor kardját a magasba emeli, s a rajta lévő levágott fejet a páholy felé mutatja. A közönség még hangosabban őrjöng. A férfinak erről az jut eszébe, hogy nekik kellene itt lenniük, az életükért harcolniuk, nem neki. Otromba barbároknak látja őket.
A gladiátor végül rabszolgák kíséretében távozik, akik a holttestet vonszolják. Fekete sáv marad utánuk, míg el nem tűnnek a rácsozott kapu mögött.
A nézőtér alatt folyosók húzódnak, ahol gladiátorok várják halálukat. Akár győznek, akár nem. Az átható tetem és rothadás szaga mindent beterít, de sokaknak már fel sem tűnik. A férfiak rozoga padokon ücsörögnek, némelyikük bőrét vér fedi, másikukét páncél. A többi rabszolga a holttestekkel foglalatoskodik, arcukat rongy takarja, hogy valamelyest védhessék magukat a bűztől, de ez nem sokat segít rajtuk. Kifakult, lélektelen szemekkel, idegen vértől áztatva teszik a dolgukat.
A gladiátor fáradt közönnyel dobja félre a kardot, mikor fedett helyre ér. A karja még mindig sajog, de már alig érzi. Csak akkor kap észbe, s veszi rá testét a mozgásra, mikor az orvos int neki, hogy kövesse.
A sebesült gladiátoroknak fenntartanak egy külön helyiséget, ahol elláthatják sérüléseiket. A falak mentén ócska padok vannak és egy asztal, amin beazonosíthatatlan fiolák, gyógynövények és egyelőre még tiszta rongyok roskadoznak. Dohos és büdös, de legalább csendes. Messzi lármának tűnik a kinti zűrzavar.
- Még vár rád egy másik gall, de addig itt maradhatsz – közli vele az orvos, ahogy leülteti a szamnitát. Hozzáértő mozdulatokkal látja el a továbbra is vérző sebet. – Bekötözöm, de el kell takarnod, hátha benyitnak. Ha észreveszik, hogy mennyire megsérültél, a fejedet veszik.
A gladiátor továbbra is némaságba burkolózva bólogat. Mi mást tehetne? Hisz tudja, mi a helyzet, mik a szabályok; a győzelemmel csupán saját fejének porba hullását odázhatja el.

2 megjegyzés:

  1. Huhúú, egyből a Spartacus ugrott be a képről, amit imádok, szóval muszáj volt elolvasnom :3 Nagyon tetszett, ahogy bemutattad a harcos élni akarását. Egy előzmény-sztori érdekelne a szamnisz rabszolgáról, mert egyrészt Róma nagyon király, másrészről pedig jól áll neked ez a történelmi stílus:)
    Köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Az alapot Spartacus adta, mert akkoriban néztem a sorozatot (aaaannnnyira jóóóó), mikor ezt írtam. Igazából tervezek fanficeket ebben a témában, csak egyelőre még nem tudtam neki kezdeni. :D
      Nagyon örülök, hogy írtál, még egyszer köszönöm. :D

      Törlés