2016. június 8., szerda

Kereszten

Nagron. Agront keresztre feszítették, de Nasir még így is vele van. Mindig vele van.

KERESZTEN

Fal védi a tábort. Néhol már teljesen megkopott, letöredezett, de a célnak tökéletesen megfelel. A tetején néhány római katona ácsorog mozdulatlanul, fegyelmezetten. A földön felkelők ülnek láncra verve, sebzetten. Néhányan közülük már belehaltak a harcban szerzett sérülésekben, vérük sötétre festi a kavicsos talajt. A többiek feszült figyelemmel, dermedten méregetik a környezetüket, mintha csak az alkalmat várnák, mikor támadhatnak, pedig titkon, valahol nagyon mélyen ők maguk is tudják, hogy ezt a csatát elvesztették. Kikötve, fej nélkül végzik majd.
A magistratus, Marcus Crassus hangja hasít bele a zavarodott, nyugtalan csendbe, mikor parancsot ad. Páncélzata tisztán csillog a tűzőnapfényben, a derekára erősített kard pengéje még élesebbnek tűnik, mint eddig bármikor, pedig már nem festi vér. Néhány elfogott rabszolga látni véli benne saját tükörképét, mintha neveiket hallanák a kivégzendők sorai között.
Az egyik felkelő oszlophoz van erősítve, teste ernyedten dől a fának, csak mellkasának fel-le mozgásából lehet tudni, hogy él még. Napbarnított bőrét hegek fedik és megszáradt vér, egyáltalán nem reagál a külvilágra, míg le nem öntik egy kancsó hideg vízzel. A hirtelen, ártalmatlannak látszó támadástól összerezzen, sebei fájdalmasan égni kezdenek, Agron pedig ismét tudja, hol van. Azonnal szabadulni akar, noha alig van ereje. Még felállni se tudna, ha két katona nem kényszerítené rá. Zöld íriszei tompán merednek a semmibe, mintha egyik szemével már a másvilágra látna.
- Ő Agron, mindig Spartacus mellett volt, már akkor is, mikor kitörtek Batiatus Ludusából – mondja Caesar, mikor a magistratus mellé lép. Mellkasa büszkeségtől dagad, élvezettel figyeli a felkelő rabszolga szenvedését, de a másiktól nem kap dicséretet. Magabiztos hangon ismét utasítást ad néhány katonának, akik szó nélkül végrehajtják a parancsot.
Fából összetákolt keresztet dobnak a földre, mikor visszatérnek. A nehéz tárgy hangosan puffan, körülötte a napfényben aranyként táncoló por felkavarodik, majd pár pillanat múlva ismét eltűnik. Senki sem vesz róla tudomást, mindenki a lázadó rabszolgára összpontosít. Agron kicsit észhez tér a zaj hallatán. Szorosan lecsukja szemeit, majd ismét kinyitja, mintha ezzel megváltoztathatná a valóságot, pedig az egyre közelebb ér hozzá. Üvölteni kezd és kapálózni. Ökölbe szorult kezei ide-oda csapódnak a levegőben, de nem találnak célt. Úgy rángatják, akár egy rongybabát, míg el nem érnek vele a kereszthez, s rá nem fektetik. Felbőszült, veszett állatként ordít, zöld szemeibe őrület szikrája csillog, mikor kifeszítik tenyerét. A római katonák szórakozottan figyelik tehetetlen küzdelmét, míg társai mozdulatlanul, fájdalmát átérezve merednek az egykori gladiátorharcosra.
- Gyerünk már! – szól Crassus türelmetlenül. – Meg fogjuk mutatni ezeknek a semmirekellőknek, hogy mi vár arra, aki szembe száll a Köztársasággal! – ordítja áhítatosan, mire sok katonája helyeslően felhördül.
A kereszt két oldalán két-két katona kifeszíti az izmoktól duzzadó kart, míg két másik katona néhány pontos, határozott mozdulattal átütik Agron tenyerén a szögeket. A fém könnyedén szúrja át a bőrt, az inakat, csontot, míg végül el éri a fát. A férfi továbbra is üvölt, tekintete ismét elhomályosodik, ahogy jobban a keresztre erősítik, majd felállítják, hogy elhelyezzék rabszolga társai előtt. Tenyeréből vér csörgedezik, a vállára és derekára erősített kötél néhány perc múlva teljesen elszorítja, felhorzsolja amúgy is sebzett bőrét. Feje először öntudatlanul hátra csuklik, majd előre, mikor az erő teljesen elhagyja. Csupán távolról érzékeli a külvilágot, a római katonák elégedettségét, néhány lázadó zabolázhatatlan dühét és bosszúvágyát, de már a fájdalom sem olyan élénk, mint néhány másodperccel ezelőtt. Úgy hiszi, tényleg meg fog halni.
- Agron? – kérdezi egy ismerős, aggódó hang. Csak ez képes ébren tartani őt, ám nem tudja eldönteni, hogy mindez csak képzelet vagy valóság.
- Nasir – mormolja válaszul. Hangja karcos, élettelen, mikor mozgásra kényszeríti kiszáradt ajkait. Izzadtság és vér sós ízét érzi a nyelvén. – Nasir – ismétli érthetőbben.
Az említett közelebb lép Agron keresztre feszített testéhez. A volt gladiátor amúgy is sokkal magasabb társánál, de ez a különbség közöttük még inkább kiéleződik, hisz a férfi alatt még van majdnem két méter a földig. Gyengéd érintést érez a hasánál, ahogy Nasir hozzáér. Még így, félholtan is tudja, hogy a fiatal fiú remeg. Szeretné magához ölelni, eloszlatni aggodalmát és ijedelmét, de képtelen megmozdulni. A tenyereiben éktelenkedő lyuk égni és feszülni kezd, mikor megkísérli a szabadulást. Fogait szorosan összezárva hördül fel a kínzó érzéstől. Csak akkor nyitja ki ismét a szemét, mikor biztos benne, hogy a szédülés alábbhagyott, hogy tisztán láthatja azt a kedves arcot, ami hosszú hónapok óta a retinájába égett. A fiún tisztán látszik szír származása. Barna bőre most tiszta és hibátlan, fekete haja egészen a válláig lóg, sötétbarna szemeit hosszú szempillák keretezik, melyek felett sűrű, szép vonalú szemöldöke húzódik. Sokkal izmosabb és erősebb, mint mikor legelőször találkoztak.
- Ostoba voltam, amiért elhagytalak – mondja Agron. Arca eltorzul a fájdalomtól, mely lelkét mardossa, kényszerítenie kell magát, hogy ne hunyja le szemeit; egy pillanatot sem akar elvesztegetni a fiú látványából. Könnyei világos utat hagynak maguk után, ahogy végig folynak arcán, majd le a mellkasára.
- Az istenek visszavezetnek hozzám – ígéri Nasir, ahogy ujjait begörbíti és végig mar a férfi mellkasán, de egyáltalán nem fájdalmasan, Agron bőrén jólesően végig fut a libabőr a kedveskedő, mégis határozott mozdulatra. Nasir arcát is könnyek áztatják, de ajkai sarkában reménykedő mosoly bujkál, mint aki biztos benne, hogy még isteneik sem lehetnek olyan kegyetlenek, hogy elválasszák őket egymástól.
- Basszák meg az istenek! – hörgi, mire Nasir csak elmosolyodik, már hozzá szokott, hogy társa nem igazán értékeli az égieket. – Nasir? – szólal meg ismét, mikor a fiatal fiú egyre homályosabbá válik a szeme előtt. – Nasir! – ordít ismét, ám kedvesének már nyoma sincs. Újra a táborban van, még mindig a kereszten lóg és még mindig él. Crassus közelében van, de képtelen megmozdítani a fejét, csak dühödt hangját hallja, ahogy Caesarral beszél.
- Mondd meg neki, hogy visszakapja az embereit cserébe a fiamért.

2 megjegyzés:

  1. Jaj miért csinálod ezt velem te? Megszakad a szívem szegénykéimért :(
    Annyira szép és annyira keserves. Hogy lehet valami ennyire borús és tökéletes egyszerre? Aj. Hát köszönöm az élményt, jár az ölelés.

    VálaszTörlés
  2. Ooooh :( Csak most jutottam el idáig a nagy tanulások közepette, bocsánat, de aah. Kegyetlen vagy :( Na persze, a kor sem volt kegyesebb, szóval igazán nem a te hibád. Amikor olvasok tőled Spartacus ficeket, mindig kedvem van egy kicsit ismét ledarálni a sorozatot, annyira jó volt!
    Köszönöm, hogy olvashattam :) *imád*

    VálaszTörlés