2016. június 28., kedd

Santa Barbara • 1. Fejezet

Három részes Stony AU. Mindketten Santa Barbarára tartanak, csakhogy Stevenek lerobban az autója. Még szerencse, hogy Tony pont jókor van jó helyen.


SANTA BARBARA
Első Fejezet

A pennsylvániai semmiközepe elképesztően hasonlít ahhoz az isten háta mögötti helyhez, amit a milliárdos alig egy órája hagyott maga mögött, s teljesen biztos benne, hogy még vár rá néhány ugyanilyen kietlen pusztaság az útja során. Mostanra már egyáltalán nem érti, miért ült autóba, hiszen újonnan vásárolt magángépét alig néhány alkalommal próbálhatta ki, s ez tökéletes alkalom lett volna egy hosszabb kikapcsolódásra. Ahelyett, hogy a kormány mögött ücsörög és az utat figyeli most nyugodtan ücsöröghetne egy kényelmes fotelban, tévézhetne és számolhatná a bárányfelhőket. Már ha lennének felhők.
Az ég zavartalan kékségében terül el a táj felett, csak néhány tavaszi napsugár tarkítja a látványt, melyet pár fa és hosszan elnyúló termőföldek tartanak maguk felett. Olykor feltűnik egy-egy házikó valahol a messziségben, illetve ócska kerítések mögül állatok bukkannak elő, de ezeken és az autópályát koptató járműveken kívül semmi más nincs a közelben. A legutolsó benzinkutat is félórája láthatta, ahol megállt tankolni a biztonság kedvéért. Nem áll szándékában az út szélére kényszerülni, mint az a szerencsétlen, aki ebben a pillanatban száll ki egy halom rozsdából.
A kopott, ősrégi tragaccsal ellentétben a vezetője egészen összeszedettnek tűnik. Hagyományos farmer van rajta és kék póló, ami zavarba ejtően kihangsúlyozza izmoktól duzzadó felsőtestét. Szőke haja pár árnyalattal világosabbnak tűnik a rávetülő napsugaraktól, miközben ujjaival a tincsei közé túr, és majdnem belerúg a járgányába. De csak majdnem. Az utolsó pillanatban megálljt parancsol indulatainak, amitől Tony majdnem felnevet. Persze tökéletesen megérti az idegen férfit, ő is tartana attól, hogy az az ócskavas darabjaira esik szét egy erősebb mozdulattól.
Tony épp a gázba taposna, hogy mielőbb maga mögött hagyhassa a kilométereket, de úgy ahogyan nem rég a szőke, úgy most ő is meggondolja magát az utolsó pillanatban. Kényelmesen a fékre lép, még az sem érdekli, mikor a háta mögül néhány autó türelmetlenül dudálni kezd, amiért nem hajlandó lehúzódni a sávból, de rájuk sem pillant, elvégre ő Tony Stark, ha az út közepén szeretne megállni, akkor bizony meg is teszi, s ember legyen a talpán, aki ellenkezik vele.
- Minden rendben? – kérdezi, ahogy áthajol az anyósülésen. Napszemüvegét könnyed mozdulattal a pólója nyakába akasztja, miközben másik kezével továbbra is a kormányt markolja. Maga sem érti egészen, miért áll meg, hiszen nem szokása jótékonykodni, legalábbis nem közvetlenül. Van néhány bankszámlája különböző alapítványoknak tartogatva, de ennyi, ami tőle elvárható.
- A motor végleg bedöglött – feleli a szőke kissé meglepetten, mikor a hang irányába fordul.
Tony szeretné megkérdezni, hogy ezt mégis miből gondolja, ha meg sem nézte az említett tárgyat, de aztán feltűnik neki az a halvány, vékony füst csík, amit a szél azonnal magával is visz a motorháztetőről. Azt is szeretné mondani, hogy ő megnézheti, mi a baja, de végig néz az autón, és rá kell jönnie, képtelen lenne ilyen kegyetlenségre. Embertelenség még akár egy kilométert is kicsikarni a tragacsból, s ezt látszólag a gazdája is tudja, mert elég savanyú képet vág. Azzal a gyerekes lemondással és fintorral az arcán könnyedén letagadhatna pár évet, bár Tony nem tudja, hány éves is lehet igazából a másik. Harminc?
- Merre megy?
- Santa Barbarára – feleli a szőke kissé gondterhelten. Fejben már a megoldáson kattog, hisz pár nap múlva esküvő, ő pedig a semmiközepén ácsorog. Persze előre gondolhatta volna, hogy az autó képtelen lesz megtenni ekkora utat, nem is érti, miért mert elindulni.
- Szálljon be, én is oda megyek – sóhajtja végül az idősebbik, mikor elhatározásra jut, amivel sikerül saját magát is meglepnie. Tényleg nem szokása bajbajutottakon segíteni, az idegen férfi pedig valószínűleg nem is tudja, milyen szerencsés.
- Erre semmi szükség – ellenkezik udvariasan Steve, de Tony csak leinti és folytatja a makacskodást.
- Menjünk egy autóval, tudja... védjük a környezetet meg ilyesmi – legyint ismét, amivel csak még inkább bizonyítja hangsúlya mellett, hogy nem igazán foglalkoztatja a természetvédelem. Saját bevallása szerint inkább azért invitálja a férfit, hogy ne unatkozzon a hátra lévő időben, ráadásul el kell ismernie, hogy pártfogoltja határozottan az esete még a magasság különbség ellenére is, ami valószínűleg nem az ő javára írandó.
- Hát.... jó – mormolja az ismeretlen továbbra is bizonytalanul, de azért összeszedi a cuccait, hogy a hátsó ülések egyikre dobja Tony csomagja mellé, miközben beül a nem csak látszatra, de használatra is sokkal szimpatikusabb autóba.
- Vele mi lesz? – kérdezi Tony, ahogy a tragacs felé biccent, mire utasa csak vállat von.
- Már küldtem üzenetet, hogy vontassák el – feleli, majd kicsit összekapva magát segítője felé fordul. – Amúgy Steve Rogers vagyok.
- Tony Stark – mutatkozik be az idősebbik is, ahogy elfogadja a felé nyújtott kezet. Az erős kézszorítás kissé lankad, mikor Steve arcán felismerés suhan végig, de csak arra az egy pillanatra, utána ugyanolyan illedelmessé és magabiztossá válik, mint volt.
- Ez megmagyarázza az autót – biccent, de inkább csak magának.
- Hallott már rólam? – kérdezi Tony, persze, a válasz egyértelmű, de nem akar nagyképűnek tűnni, akkor sem, ha valójában az.
- Magáé a Stark Industries, az egész világ ismeri magát – feleli Steve. – Évekkel ezelőtt a fegyvereivel dolgoztunk a katonaságban.
- Katona? – kérdezi kissé meglepetten Tony, persze, gondolhatta volna, hisz a férfi különösképp fegyelmezettnek és összeszedettnek mondható - a lerobbant autó ellenére is.
- Voltam – mondja. – Most egy társammal veteránoknak tartunk segítő foglalkozásokat.
- Ez szép dolog – biccent Tony, hisz nem tudja, mit is mondhatna még. Rég nincs befolyása a fegyvergyártásban, mióta rájött, hogy találmányai rossz kezekbe is kerülnek a feketepiacon.
- Nyugodtabb, mint a front – bólint Steve. – És mi dolga van Santa Barbarán? – kérdezi csak úgy, mellékesen, hiszen tudja, semmi köze a dologhoz.
- Egy barátomnak esküvője lesz pár nap múlva.
- Én is azért megyek – mondja meglepetten Steve. – Ennél messzebbi helyet nem is találhattak volna.
- Honnan jön? – kérdezi Tony halványan mosolyogva, hisz ő is pont ezt gondolta, mikor értesült a szertartás helyszínéről.
- Brooklyn.
- Manhattan – feleli a férfi. – Akkor... ahhoz képest elég sokáig kihúzta a tragacsa.
- Vészhelyzetekre van, amúgy motorral járok, de nem akartam majdnem két napi utazást motoron tölteni – feleli. – Persze gondolhattam volna a repülőre is, de... nem is értem, mit hittem.
- Uram, itt forduljon le jobbra – szólal meg egy hang a műszerfalból, mire Steve teste akaratlanul is megfeszül az ijedtségtől, mint valami ragadozóé, aki bármikor képes rávetni magát az ellenfelére. Tony emiatt akaratlanul is elgondolkodik, min mehetett át a seregben, ha egy hangra is így reagál.
- Ő itt J.A.R.V.I.S. – mondja magyarázólag a kérdő tekintet látva. – Afféle mesterséges intelligencia, akit mindenhol elérek, ahol gép van.
- Ah-ha – mormolja Steve továbbra is meglepetten.
- Üdvözlöm Mr. Rogers – köszön J.A.R.V.I.S. tárgyilagos, mégis kellemes hangján.
- Helló – köszön Steve, úgy érzi, valamit még mondania kellene, de fogalma sincs, miről társaloghatna egy géppel, szóval inkább hanyagolja a dolgot.
- Hány évet töltött a katonaságnál? – kérdezi Tony.
- Nem egészen négy évet – mondja.
- Nem jött be? – kérdezősködik makacsul, pedig tudja, semmi köze hozzá, s Steve valószínűleg nem puszta udvariatlanságból válaszol ilyen szűkszavúan.
- Nem igazán.
Tony határozottan rá akar kérdezni, hogy miért nem, és ugyan ki akadályozhatná meg ebben, de végül nem teszi, van egy olyan érzése, hogy komoly dologról van szó, s noha nem mindig tudja, hol a határ, de most sejti, hogy valahol itt lehet. Persze ez nem azt jelenti, hogy feladja és tiszteletben tartja a másik titkolózását, de Santa Barbara még messze van, legalább másfél napja van kielégíteni a kíváncsiságát. És esetleg mást is.
- Hányadikán esküdnek a barátai? – kérdezi Steve, mikor megunja a hosszú percek némaságát, ami nem különösebben kínos vagy kellemetlen, de mégis úgy gondolja, hogy beszélgetniük kellene.
- Huszadikán a tengerparton, Pepper, a titkárnőm nagyon... romantikus lélek – magyarázza Tony, hangjában némi gúny csendül, de tagadhatatlanul érezni, hogy fontos neki az említett.
- Nem ez minden nő álma? – kérdezi Steve egy halvány, elnéző mosollyal.
- Nem tudom. A maga barátnője ilyen esküvőre vágyik?
- Kérdezze meg, ha megtalálja – feleli a szőke, s mintha kicsit zavarba is jönne.
- Hogy érti? Nincs barátnője?
- Nem... nem igazán.
- Pedig azt hinné az ember, hogy egy volt katonának minden ujjára jut minimum egy nő – feleli Tony eltűnődve, ám sokkal több rejlik könnyed szavai mögött. Egyszerűen csak tudni akarja, van-e esélye a férfinál, ami persze nevetséges, hisz előreláthatóan nem sok időt fognak együtt tölteni, és Steve nem annak a típusnak tűnik, aki kapható egy éjszakára. Egy autóban. Egy mondhatni idegennel.
- Volt egy nő, még fiatalabb koromban, de rá kellett jönnöm, hogy nem igazán voltunk egy hullámhosszon – magyarázza Steve, s jól láthatóan elvörösödik. Inkább kibámul az ablakon. Tonynak ez pont elég, hogy biztos legyen eddig reményében. – És maga?
- Maga nem figyeli a médiát? Minden héten mással látnak.
- Azt is megírják, hogy Amerika győzedelmeskedik minden háborúban, arról viszont szó sem esik, mennyi mindent veszít el útközben.
- Én... nyitott vagyok kapcsolatok terén – mondja végül Tony, mikor túl teszi magát Steve lemondó szavain.
Sokáig nem szólnak egymáshoz, csak az autó kellemes motorját lehet hallani, illetve J.A.R.V.I.S. olykori útbaigazítását egy-egy leágazásnál. Egyikük sem tudja, mit is mondhatna. Tony rettentően kíváncsi, mi történhetett a szőke férfival, amiért ennyire kerüli a katonasággal kapcsolatos témát, Steve pedig sosem volt a szavak embere, ráadásul élvezi a csendet.
- És... tulajdonképpen, hogy is működik J.A.R.V.I.S.? – kérdezi végül, mikor nem bírja tovább. Élvezi a nyugalmat, nagyon is, de ennél udvariasabbnak nevelték. Ha már egy idegen, történetesen Tony Stark hajlandó segíteni neki, akkor legalább annyit megtehet, hogy beszélgetnek. Ebből még nem történhet baj, nem igaz?
A milliárdos mesélni kezd. Mindent elmagyaráz a mellette ücsörgő férfinak, miközben olykor lopva rá pillant, majd vissza az útra. Steve arcán gyakran tükröződik értetlenség, ami Tonyt kicsit büszkévé teszi, noha hozzá szokott már, hogy okosabb, mint az emberek többsége. Mindenesetre most nem mutatja azt a pökhendi nagyképűséget, amit szokott, inkább türelmesen elmagyaráz mindent, s még azokra a kérdésekre is válaszol, amik hallatán legszívesebben felnevetne, amiért Steve nem tud ilyesmiket. Valószínűleg csak azért folytja vissza jókedvűségét, mert a szőkén mindig látszik a szégyen, ha valamit nem tud, ráadásul érdeklődése őszintének tűnik, amit Tony már rég látott a körülötte élők arcán.
- A fegyverei... jók voltak – mondja Steve.
A nap már lemenőben van, a horizonton narancssárga sugarak terülnek szét, s festik rózsaszínre a tiszta égboltot.
- A fegyvereim ártatlanokat öltek – feleli Tony kelletlenül. Tény és való, büszke a fegyvergyártásban szerzett sikereire, hiszen korszakalkotó találmányai születtek, de sosem lesz képes megbocsájtani magának, hogy nem figyelt rájuk eléggé.
Steve nem válaszol, hisz mit is mondhatna erre? A férfinak igaza van, rengeteg ártatlan vér tapad a nevéhez, mégsem képes meglátni benne a pénzsóvár gonosztevőt, akinek annak idején a média beállította.
- Tudja mit? – sóhajtja Tony. – Szerintem iktassunk be egy nagyadag hamburgert a legközelebbi városba, aztán igyunk és keressünk valami szállást estére, kifáradtam az egész napos vezetéstől.
Steve először azt akarja mondani, hogy nincs erre semmi szükség, majd vezet ő, de eszébe jut, mennyibe kerülhetett az autó, és inkább magába folytja az ajánlatot.
- Mármint, ha ezzel nem kési le az esküvőt – teszi még hozzá Tony, ahogy a szeme sarkából Stevere sandít.
- Nem, semmi gond, álljunk meg valahol – biccent a szőke beleegyezően. – Hol lehetünk?
- Isten háta mögött két kilométerrel – feleli azonnal Tony, amivel sikerül kicsikarnia utasából egy jókedvű nevetést. Ez az első, hogy egyáltalán Steve valóban elmosolyodik, s nem csak udvarias görbületre húzódnak ajkai.
- Uram, ha három kilométer múlva lefordul jobbra a Rock Riveren át egyenesen egy Davenport nevű városba érkezik – feleli J.A.R.V.I.S. sokkal informáltabban.
- Köszönjük J.A.R.V.I.S. – mondja Tony, ahogy még jobban a gázra lép. Steve egyre biztosabb, hogy a másik nem szeret olyanokkal foglalkozni, mint a sebességhatár. – Elvezetnél minket a legközelebbi gyors kajáldába, egy bárba, majd hotelbe?
- Természetesen, Mr. Stark.
- Még mindig nem tudok napirendre térni felette – mormolja Steve újra és újra elcsodálkozva a mesterséges intelligencián, folytatni akarja a mondatot, de aztán néma marad. Attól tart, ha hangosan kimondaná, hogy J.A.R.V.I.S. nem is ember, megsértené a gépet, bár nem tudja, hogy ez lehetséges-e egyáltalán. Mindenesetre nem kockáztat.
- Ő a legjobb – feleli Tony tagadhatatlan büszkeséggel a hangjában. Ha választania kellene, mi jelent neki a legtöbbet, akkor gondolkodás nélkül őt mondaná. Bármely más találmánya, a hatalmas házai vagy méregdrága autói még csak a nyomába sem érhetnek J.A.R.V.I.S.-nak.
Alig két óra alatt valóban elérnek egy McDonaldsba, ahonnan egyenes útjuk vezet egy sarki bárba. Steve nem érti, Tony miként képes csak úgy ott hagyni az autóját az étterem parkolójában, ha a járgány az övé lenne, valószínűleg benne aludna.
- J.A.R.V.I.S. tesz róla, hogy senki ne tehessen még csak kárt se benne – mondja Tony, mikor észreveszi, hogy a szőke férfi ismét hátra pillant.
- Ez tényleg fantasztikus – mormolja Steve őszintén, ami az idősebbiknek határozottan jólesik. Felüdülésnek érzi, hogy valaki végre tényleg elképed az olyan dolgok hallatán, amikbe ő hajlamos beleunni ennyi év után. Képtelen lenne élni anélkül, hogy ne a technológiával és a fejlődéssel foglalkozzon, de olykor akaratlanul is belefásul a folytonos üzleti tárgyalásokba, ahol folyton csak az akarom és a kell megy mindenféle érdeklődés vagy lelkesedés nélkül.
- El sem hiszi, milyen jó ezt hallani – mondja mosolyogva, ahogy kitárja a bár egyik ajtaját, és előre engedi a nála jóval magasabb férfit.
Egyre biztosabb benne, hogy Stevenek fogalma sincs a környezetére tett hatásával, ahogy az emberek visszafogottabbá, csendesebbé válnak körülötte, mint akik tudják, hogy egy katonával van dolguk, pedig ő semmit nem tesz, hogy ezt elérje. Sőt Tony eddig igazán visszafogottnak és kedvesnek ismerte meg, ami tökéletes ellentétben áll a háborúk rémségeivel.
Igazából ez a hátsószándéka. Steve hátsóján kívül. Abban reménykedik, hogy a szőke néhány pohár után kissé beszédesebbé válik a múltjával kapcsolatban. Teljesen biztos benne, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba kerül majd, amiért így akarja kijátszani a másikat.
Az apró helyiségben meglepően kevesen vannak, de a két férfi csak annak tudja be csodálkozását, hogy ők már túlságosan hozzá szoktak a new yorki forgataghoz, ráadásul hétköznap van.
Fényes burkolólapok fedik a padlót, melyen néha megnyikordulnak a székek, a falakat pedig egyszerű, seszínű tapéta fedi. A bejárattal szemben húzódik a bárpult néhány cserepes növénnyel szegélyezve.
- Üljön le valahova. Mit kér? – kérdezi Tony.
- Öhm... egy sör jó lesz – mondja végül Steve, inkább bele sem kezd az ellenkezésbe. Majd a következő kört ő fizeti, nyugtatja magát.
Néhány vendég érdeklődve figyeli a párosukat, mintha felismernék Tonyban a milliárdos zsenit, de senki sem elég bátor, hogy oda menjen hozzá, míg kikéri az italokat. Steve az egyik sarokban elhelyezett asztaltól figyeli a barna hajú férfit, míg azon tűnődik, vajon ki is ő igazából. A média teljesen másképp mutatja be Tony Starkot a világnak, és Steve nem tudja eldönteni, mi lehet az igazság.
- Kellemes hely – mondja végül, mikor az idősebbik megérkezik az italokkal, és helyet foglal vele szemben.
- Valóban – bólint Tony, miközben ismét körülnéz. Alig néhányan ücsörögnek az asztaloknál, az elavult hangszórókból lágy zene szól, a lámpák pedig kellemes világosságba vonják a helyiség minden négyzetméterét. – Nem sűrűn hagyom el a nagyvárost – mondja.
- Én se – feleli Steve. – Nincs sok okom kimozdulni Brooklynból.
- Ott nőtt fel?
- Egész életemben ott éltem, mikor nem a seregben szolgáltam – feleli Steve.
- Szóval maga egy vérbeli brooklyni srác – mosolyodik el Tony, mert képtelen mást tenni, miközben abban reménykedik, hogy ez feloldja a másikban tobzódó feszültséget.
- Valahogy úgy – bólint Steve két korty között. – A szüleim ott ismerkedtek meg, ott kerestek munkát és alapítottak családot.
- Van testvére?
- Nincs.
- Akkor a szüleinek biztos nehéz volt, hogy katonának állt.
- Öhmm... apám meghalt még gyerekkoromban, édesanyám pedig akkor hunyt el, mikor a seregben voltam. Félrekezelték.
- Részvétem – mormolja Tony meglepetten, kissé bűntudatosan. Tisztán látszik, hogy a szőke férfi sosem lesz képes túltenni magát szülei elvesztésén. Kék szemeiben leplezetlen fájdalom és bűntudat fénylik, amiért nem volt az édesanyja mellett szükség idején.
- Sajnálom, nem akartam elrontani a kedvét – mondja Steve, mikor észbe kap.
- Ugyan – legyint Tony. – Én nem ismertem az édesanyám, igazából apámat is alig.
- Howard Stark nagy névnek számít – mondja Steve, mintha ezt Tony, az említett Mr. Stark fia nem tudná.
- És lényegében én is csak annyit tudok, amennyit a világ tud róla.
- Biztosan büszke lenne magára, sokat elért.
Tony csak elmosolyodik a sokat hallott szavak hallatán, melyek most először valóban komolynak hangzanak. Pár pillanat erejéig el is hiszi, hogy édesapja valóban büszke rá bárhol is legyen most.
- Sok mindenben hasonlítunk – mondja. – Régebben újságcikkeket és videókat néztem róla, gyakran olyan érzésem volt, mintha saját magamról hallanék.
- És ez jó vagy rossz?
- Még nem sikerült eldöntenem – feleli Tony egy halvány, fancsali mosollyal. Egyrészt jónak gondolja, hiszen Howard Stark génjei nélkül valószínűleg képtelen lett volna ennyi mindent elérni, viszont a magánéletében is édesapja példáját követi, ami nem igazán mondható családiasnak. J.A.R.V.I.S. az egyetlen, akire valóban számíthat, s noha ott van Pepper is, vele szigorúan üzleti a viszonyuk.
- Én inkább édesanyámra hasonlítok, legalábbis Bucky mindig ezt mondja – feleli Steve eltűnődve. – Apám mindig hangos volt és vicces, a társaságközepe, én jobban szeretek csendben meghúzódni.
- Igen, ezt észrevettem – bólint Tony immár vidámabban. – Bucky egy barátja?
- A legjobb – bólint Steve. – Együtt nőttünk fel, kölyökként elég... beteges és gyenge voltam, Bucky pedig úgy döntött, hogy ő majd mindentől és mindenkitől megvéd. Összeszámolni nem tudnám, hányszor mentette meg az életem.
- Ez jól hangzik – feleli Tony, miközben próbálja elképzelni Stevet kisgyerekként, vékonyan és nyeszletten, de nem igazán megy neki. – Ő is katona?
- Volt – bólint a szőke kissé elkomorulva. – Hozok még egy kört – mondja végül, majd meg sem várva az idősebbik válaszát felpattan a kiürült poharakkal, és a pult felé veszi az irányt.

2 megjegyzés:

  1. szia ez nagyon jó gratula remélem össze jönnek

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm, hát majd a végén kiderül. :D

      Törlés