2016. július 6., szerda

Santa Barbara • 2. Fejezet

Steve és Tony útja folytatódik.

SANTA BARBARA
Második Fejezet

Mikor Steve visszatér az italokkal, és visszaül a helyére hosszú percnyi csend áll közéjük. Tony nem tudja, mit is mondhatna, miközben a szőke látszólag teljesen a gondolataiba merül. Sikerül meglepnie a milliárdost, mikor végre beszélni kezd.
- Mindenhova együtt mentünk, szóval egyértelmű volt, hogyha katonának áll, akkor én is. Egy évvel lemaradtam mögötte, mert nem akartak felvenni mondván, hogy egy napot se bírnék még csak a kiképzésen sem, nemhogy a fronton, de aztán valahogy sikerült. Afganisztánba találkoztunk ismét, egy helyre osztottak be minket, szóval... jó volt, mármint... ha lehet ilyet mondani, miközben az ember feje felett lövöldöznek.
Steve teljesen máshol jár, miközben kék szemeivel a sörben feltörő buborékokat figyeli. Ajkai már pillanatra összeszorulnak, ahogy elhallgat, de Tony nem szól közbe, érzi, hogy itt nincs vége a történetnek.
- Éjszaka közepe volt, mi pedig egy tankban nyomorogtunk. Előttünk is már voltak néhányan, de több méterre, a sötétben nem is lehetett őket rendesen látni. Az egyik tank felrobbant, mert aknára ment. Alig pár másodperc volt az egész, a robbanás mindent bevilágított. A barátaink voltak rajta, és alig néhány milliméter kellett volna ahhoz, hogy elkerüljék.
Tony nem tudja, mit mondhatna, de úgy látszik a másik nem szorul vigaszra, mert egy mély sóhaj után ismét folytatja.
- Egy másik alkalommal be kellett vennünk egy várost, néhány ott élő csapdába esett, és meg kellett mentenünk őket. A szemem láttára lőtték szitává a társaimat, a mellettem lévő katonának a szeme között ment át a golyó. Persze folyamatosan jöttek utánpótlások, sokan nagyon fiatalok voltak, szinte még gyerekek, mint mi Buckyval, mikor bekerültünk. Az egyik srác pösze volt, alig lehetett húsz, valószínűleg még annyi se, de már otthon várta a barátnője és az alig kétéves kislánya. Jó srác volt, számíthattunk rá mindenben. Hajnalban kint voltunk egy dombon, hogy szemmel tartsuk a környéket, de ránk támadtak. A bomba még csak nem is rá esett, de a robbanástól szinte leszakadtak a lábai. Sosem mutatta ki, hogy fél, ő volt a legfiatalabb közülünk, gondolom ezzel akarta kompenzálni a korát. Ordított, oda mentem hozzá, hogy segítsek neki, hogy valahogy életben tartsam... taknya-nyála egybefolyt, körülötte vér és homok... kisbabának tűnt, ahogy a karjaimban vergődött. Egy örökké valóságnak tűnt, mire elvitték, hogy rendesen ellássák. Visszahozták ide, Amerikába, ahol hetekig a kórházban volt. Elvesztette a lábait, de úgy tűnt, túl éli, szóval mikor eljött az idő, haza engedték. Alig egy hét múlva holtan találtak rá a hátsókertjük teraszán. Öngyilkos lett. Minden létező gyógyszert bevett, amit otthon talált.
Steve gondolatban ismét ott van, érzi a vér szagát, a füle cseng a fájdalomkiáltásoktól, miközben izmai akaratlanul is megfeszülnek, mintha ismét karjai közt tartaná a fiatal fiút.
- Több szerettemet vesztettem el, mint amennyi egy huszonnyolc éves férfira felróható – mondja végül, s ezzel mintha visszatérne a valóságba, mert tekintete Tonyra rebben, aki teljesen megrökönyödve áll a hallottak előtt.
- Nem tudom, mit mondhatnék – mondja végül, mikor megtalálja a hangját. – Erre egy sajnálom nem elég. Ezért csinálja ezt a.... foglalkozást katonáknak?
- Azt hiszem – bólint Steve, mint aki ezen még el sem gondolkodott. – Sammel segítünk megküzdeni az emlékekkel és a veszteségekkel, hogy senki ne kerülhessen abba a helyzetbe, mint Coulson.
- Ő volt a... fiú?
- Ühüm.
Újabb pár perc csend következik, amit végül ismét Steve szakít meg egy fanyar, boldogtalan mosollyal.
- Tényleg ne haragudj, nem akartam ennyire elrontani a hangulatot.
- Egy időben létre akartam hozni egy... robotot vagy páncélt – szólal meg Tony. – Akkor még foglalkoztam fegyvergyártással. Golyóálló arany-titán ötvözet védte volna az egész testet, a legfejlettebb fegyverekkel felszerelve, ami repülni is tudott volna. Sokat próbálkoztam vele. Egyszer áttörtem a plafont, aztán rá estem az autómra, máskor kizuhantam az ablakon, aztán egyszer sikerült a levegőben maradnom, de olyan magasra kerültem, hogy teljesen befagyott az egész szerkezet – meséli Tony, bár maga sem tudja, miért. Talán fel akarja dobni a hangulatot, ami úgy tűnik, sikerül is, mert Steve elmosolyodik, még fel is nevet.
- Mi lett vele? – kérdezi.
- Semmi – mondja. – Otthon van egy állványon, arra vár, hogy valaki befejezze.
- Miért nem csinálja meg?
- Túl veszélyes lenne – mondja eltűnődve, ahogy meglötyköli a poharában hullámzó whiskyt és iszik egy kortyot. – Elegendő mennyiség az egész világot elpusztíthatná, nem kockáztathatom, hogy rossz helyre kerül.
Ez örök szívfájdalma lesz a milliárdosnak. Tudja, ezzel végleg megváltoztathatná a háborúskodást, de sosem teremtene vele békét.
- Vasember – mormolja Steve, inkább csak magának, de Tony érdeklődve figyeli. – Ez lehetne a neve, ha mégis úgy döntene, befejezi a páncélt.
- Jól hangzik – bólint végül Tony eltűnődve. – A következő kört én fizetem – mondja, majd már ott sincs a poharakkal együtt. És ez így megy még órákon keresztül. A beszélgetésük csapongó, akár csak a hangulatuk. Az egyik pillanatban hangosan - az alkoholtól már kissé részegen - nevetgélnek a világ ostobaságain, majd rá pár másodpercben komolyan merednek egymás szemébe, ahogy az élet dolgairól társalognak.
- És mikor jött rá? – kérdezi hirtelen Tony, amit Steve először nem igazán ért. – Hogy nem a... nőket szereti.
- Oh – nyögi meglepetten Steve, s még inkább elvörösödik. – Hát... valószínűleg akkor, mikor beleszerettem a legjobb barátomba.
- Szerelmesek? – kérdezi Tony, próbálja leplezni, hogy csalódottsággal tölti el a dolog.
- Nem – rázza meg a fejét Steve, ajkain nosztalgikus mosoly díszeleg. – Kölykök voltunk még, ráadásul Buckynak lesz az esküvője, szóval... De nem, soha nem volt köztünk semmi komoly, csak barátok vagyunk.
- Biztosan nehéz lehetett ezzel megküzdeni – mondja Tony sokkal könnyedebben.
- Könnyebb, mint ahogyan gondolná az ember – feleli Steve, kezdi túl tenni magát a zavarán, mikor Tony nem adja jelét, hogy elítélné, noha ennek köze lehet ahhoz is, hogy az idősebbik hetente jelenik meg az újságok címlapján különböző nők és férfiak társaságában. – Szóval először ott volt Bucky, nagy szerencsém volt, amiért nem hagyott el emiatt, talán ezért is volt egyszerűbb elfogadnom ezt az egészet, aztán ott volt Peggy, a lány, akivel együtt voltam, akkor jöttem rá, hogy tényleg nem... nem igazán vagyunk egy hullámhosszon. És maga? Az újság tele van a hódításaival, igazak?
- Most beszéljük ki a szexuális életünket, igazán elhagyhatnánk az udvariaskodást, nem gondolja? – kérdezi Tony egy pimasz mosollyal, mire Steve csak felnevet és bólint.
- Igazad van. Akkor veled mi a helyzet? – javítja ki magát.
- Az újságok hülyeségeket írnak – mondja. – Mármint nem tagadom, tényleg sok egy éjszakás kapcsolatom volt, de nem feltétlenül azokkal, akikkel a média összehoz.
- És volt már... voltál már szerelmes?
- Nem, nem hiszem – feleli Tony őszintén, ahogy nagyjából visszaemlékszik eddigi viszonyaira. Egyikük iránt se érzett többet szórakozásnál, bár egyikükkel sem volt hosszú ideig együtt. Idejük sem volt kialakítani valamilyen kapcsolatot a szexen kívül, mert hamar rájuk unt alig néhány hónap vagy akár nap alatt. – Pontosan milyen is az? – kérdezi szórakozottan, de valahol belül kissé szégyelli magát. Itt van a negyvenes éveiben és fogalma sincs, milyen lehet szeretni valakit.
- A jó... a jó része tényleg olyan, mint a filmekben, azt hiszem – mondja Steve. – Folyton a másikkal akarsz lenni és élvezed a társaságát, még akkor is, ha nem beszéltek vagy nem csináltok semmit.
- Hm... ez nem az én asztalom – mormolja Tony fancsali vigyorral az ajkain.
- És rengeteget veszekedtek, vagyis... azt hiszem, de közben ezt is szeretitek, meg rossz, ha nincs veled, de közben halálra rémülsz a jövőtől is, attól is, ha a másikkal képzeled el, akkor is, ha nem. Nagy katyvasz az egész.
- Kinél éreztél így?
- Buckyval együtt lenni jó volt, még akkor is, ha csak barátok voltunk, és hiányzott, mikor nem volt mellettem, megrémültem a jövőnktől, hiszen tudtam, hogy nem érez irántam többet. Peggyvel sokat veszekedtünk érthető okok miatt, de attól még szerettem őt, csak nem úgy, hogy az elég legyen egy életre. Szóval... nem vagyok valami nagy szakértő, de azt hiszem valami ilyesmi lehet a szerelem. Ráadásul látom Bucky és Natasha kapcsolatát, rengeteget veszekednek, de szeretik egymást, plusz Bucky szerint nincs jobb a békülős szexnél – magyarázza Steve, miközben a végére elneveti magát, bár mindketten tudják, hogy ezzel zavarát próbálja leplezni. Még most is. Ennyi ital után is.
- A békülős szexszel még egyetértek, de a többi... nekem túl nyálas.
- Hát... ja... – mormolja Steve, mint aki nem tudja, mit is gondol igazából. – De azért nem lehet rossz, mármint... haza menni valakihez, tudni, hogy vár valaki, és az nem a tévéműsorújság.
- Nekem J.A.R.V.I.S. szokta mondani, ha megy valami a tévében – feleli Tony, ami hallatán Steve csak felnevet. A milliárdosnak sikerül megragadnia a lényeget.
- Fél óra és zárunk – szól oda nekik a csapos, mikor végre elhalkulnak.
- Akkor tényleg ideje indulnunk – sóhajtja Steve, mikor tekintete a pultos mögötti óráról Tonyra rebben. – Különben is lassan egy óra lesz.
- Ühm, akkor még fiatal az idő – mosolyogja az idősebbik, ahogy felkászálódik a székből, majd megtalálja az egyensúlyát. Egyáltalán nem érzi magát álmosnak, ami nem is fura, hiszen már hozzá szokott, hogy éjszakákon át fenn van anélkül, hogy egy pillanatra is elbóbiskolna. Inkább az elfogyasztott italok hatását érzi, mert a lábai minduntalan össze akarnak akadni, ahogy kisétálnak a friss levegőre.
- Jól vagy? – kérdezi, mikor figyelme Stevere terelődik. Ő sem tűnik ügyesebbnek, mintha egy elefántot látna a porcelánboltba, ami miatt alig bírja ki, hogy ne nevesse el magát.
- Csak megszédültem – feleli a fiatalabbik, noha ő maga is tudja, hogy hazudik. – Szóval? Merre? – kérdezi, ahogy körül néz a már órák óta besötétedett utcán. Csak a feléjük magasodó lámpaoszlopok adnak némi fényt, a legtöbb ház ablakában már sötétség uralkodik, és az autók is jócskán megritkultak éjszakaközepe lévén.
- J.A.R.V.I.S., mit is mondtál, merre? – kérdezi Tony, amit Steve először nem ért. Már majdnem körbenéz, hogy mégis hol lehet az említett - az idősebbik látja benne a szándékot, ezért képtelen visszafojtani a nevetését -, mikor észreveszi a férfi fülébe akasztott szerkezetet.
- Ühühm – mormolja Steve, ami valószínűleg elképesztő akar lenni, csak nem igazán jönnek szavak a szájára, miközben Tony megragadja a karjánál fogva és a megfelelő irányba taszigálja.
- Nem igazán szoktál hozzá az alkoholhoz, nem igaz? – kérdezi szórakozottan a férfi, ahogy felnéz a másik kába, álmos arcába.
- Nem ennyihez – mormolja Steve, próbál lépést tartani a másikkal, noha Tony sem megy valami gyorsan. Bele sem akar gondolni, mennyire szerencsétlenül nézhetnek ki, s hatalmas megkönnyebbülés árad szét benne, mikor benyitnak a hotel apró előterébe.
- Jó napot – köszön illedelmesen, mire Tony oldalba böki és inkább átveszi a szót.
- Estét – javítja ki barátját, mikor a pulthoz érnek. Egyik kezével a falapra támaszkodik, míg másikkal Stevet próbálja egy helyben tartani. – Szobát szeretnénk foglalni erre az estére.
- Már csak egy egyszemélyes van – közli a recepciós felettébb unott hangon, miközben figyelmét folyamatosan a monitorra irányítja. Fekete hajában élénk zöld csíkok vannak, bár Tony nem biztos benne, hogy nem a gagyi lámpafény vagy szimplán a benne forrongó whisky okozza.
- Most szórakozik? – mormolja Tony. – Gondolom olyan népszerű ez a város, hogy még véletlenül sincs két szobájuk, nem igaz?
- Alig két utcányira van még egy szálló, jó ez vagy mennek oda? – kérdezi továbbra is tárgyilagosan a recepciós, mint aki már teljesen hozzá szokott a vendégek modortalanságához. Valószínűleg így is van. Vastagon festett szempillái még csak meg sem rezdülnek, mikor Tonyra néz.
- Adja azt a szobát – sóhajtja végül Tony, mikor a már félig szuszogó Stevere pillant. Nem kockáztathatja meg, hogy a férfi útközben elalszik, mert biztos benne, hogy a földön való vonszoláson kívül sehogy sem tudná eljuttatni őt a-ból b pontba.
- Hányingerem van – mormolja Steve félig ébren, félig már aludva.
- Köszönjük! Megtaláljuk! – hadarja Tony, mikor a recepciós csúnyán kezdi méregetni a szőke férfit. Az idősebbik jobbnak véli minél előbb távozni, így maga után rángatva a csomagjaikat tartó volt katonát egy hamar eltűnnek a lift ajtaja mögött.
A hotel három emeletes, a városhoz hasonlóan elég visszafogott. Egyszerű zöld szőnyeg fut végig a hosszú folyosókon, a falon virágos tapéta díszeleg, az ajtók mellett pedig kissé elszáradt, de még mindig strapabíró növények magasodnak.
- Huszonhetes – mormolja Tony, ahogy a megfelelő ajtóhoz közeledik, majd be is nyit oda. A szobába valóban egy egyszemélyes, ránézésre elég rozoga ágy van egy fotellel és kis asztallal. Nem arra tervezték, hogy a vendégnek kedve támadjon akár több napot is eltölteni itt.
- Hát ez.... hm – mormolja Steve, mikor kicsit magához tér. Tony csak elmosolyodik az őszinte megnyilvánuláson. – Alszok ám én a földön.
- De... – kezdené Tony, ám a részeg-Steve korántsem olyan engedékeny, mint a józan.
- Nincs de, úgyis a földön szoktam aludni – mondja. – Az ágy mintha... mintha elnyelne a katonai élet után.
- Ahogy akarod, de nem az én hibám lesz, ha reggel mindened fájni fog – feleli Tony, kicsit meg is könnyebbül, amiért nem neki kell játszani a gáláns lovagot. – Nem akarsz megmosakodni? Biztos jót tenne, addig én... nem is tudom.... csinálok neked valami fekvőhelyet.
- Köszönöm – mormolja Steve, majd el is tűnik a fürdőszoba ajtaja mögött, míg Tony földre teríti az ágy lepedőjét, lerak néhány párnát és kihajtogatja a kockás takarót, ami eddig a fotelben henyélt.
Mikor a szőke kilép a fürdőszobából Tony már az ágyon fekszik, s próbál nem elaludni. Meg akarja kérdezni a másikat, hogy biztos ne cseréljenek-e helyet, de mire megszólalhatna Steve már a földön fekszik. Kíváncsian pillant le a férfira az ágy széléről, aki hosszú pillanatokig nem mozdul. Behunyt szemekkel fekszik a hátán, csupán mellkasának fel-le mozgása biztosítja arról Tonyt, hogy útitársa még életben van.
- Elmondhatok még valamit? – kérdezi végül Steve, de még mindig nem mozdul. Az idősebbik bólintani akar, ám mikor rájön, hogy semmire sem megy vele beleegyezően hümmög. – Buckynak nincs meg a bal karja. Figyelnem kellett volna rá, de nem voltam elég gyors... a bomba túl gyorsan robbant... nem húztam el időben.
- Nem tehettél volna semmit – mondja Tony alig hallatóan. Látja a másik arcán átsuhanó bűntudatot és kínlódást, ami miatt ő is rosszul érzi magát.
- Tudom – mormolja Steve, mint aki ezerszer hallotta már ezt a szöveget, s valószínűleg így is van. – Műkarja van, fém... szerinte ez elég... klafa, de az akkor sem olyan, mint az igazi.
- És gondoltál már rá úgy, hogy csak a karját vesztette el? Meghalhatott volna, ha nem vagy ott...
Nem érkezik válasz szavaira, ami miatt Tony azt hiszi, a férfi el is aludt, így veszi a bátorságot, hogy ismét kihúzódjon az ágyszélére. Steve azonban nem alszik, kissé oldalra van döntve a feje, ahogy felnéz az idősebbikre, s a tekintetük találkozik. Mindkettejük úgy érzi, hosszú percek telnek el egymás figyelésével, míg el nem alszanak.
Tony másnaposan ébred olyan kilenc óra tájékán, mikor szőke útitársa visszatér a szobába. Egyik kezében zacskó van, míg a másikban két nagy adag kávét egyensúlyoz, ahogy óvatosan berúgja maga mögött az ajtót. Látszólag semmi baja nincs. Kék pólóját lecserélte egy fehérre, a haja jólfésült, az arcán nyoma sincs kialvatlanságnak, ami miatt Tony még rosszabbul érzi magát. A feje lüktet, a szeme majd leragadnak és úgy érzi, egyszerre lesz éhes és kavarodik fel a gyomra a hamburger illata miatt, amit csak a kávé képes enyhíteni.
- 'Reggelt – mormolja fáradtan, mikor késznek érzi magát arra, hogy megmozduljon. Vagyis inkább késznek érzi magát a döntésre, hogy majd megmozdul.
- Felébresztettelek? Ne haragudj – mondja mentegetőzve Steve, miközben helyet foglal a kopott fotelban és inkább a kávéjával foglalatoskodik, míg Tony összeszedi magát.
- Ah, már nagyjából ébren voltam – legyint az idősebbik, ahogy összeszedi a cuccait és elvonul a fürdőszobába. Határozottan jobban érzi magát a gyors zuhanytól és a tiszta ruháktól, na meg persze a gondolattól, hogy kint vár rá a kávéja. És Steve.
- Egyáltalán nem tűnsz olyannak, mint aki egész éjszaka fenn volt és ivott – mondja, mikor leült az ágya szélére, és követve Steve példáját enni kezd.
- Nem szoktam másnapos lenni.
- Piszok mázlista! – mormolja Tony két korty kávé között. – Ez kitolás az olyanokkal szemben, mint én, akik hajlamosak sokat inni.
- A természet így kompenzál, gondolom – von vállat Steve mosolyogva. Tényleg nem látszik rajta, hogy este részegebb volt, mint Tony.
Az óra tízet üt, mikor visszaindulnak az autóhoz, ami a milliárdos szavainak eleget téve érintetlenül vár rájuk a napsütésben. Az ülés mérföldekkel kényelmesebb, mint a hotel bármely bútora.
- J.A.R.V.I.S., kérhetnék egy eligazítást? – kérdezi Tony köszönés gyanánt.
- Jó reggelt, J.A.R.V.I.S. – köszön Steve csak úgy, megszokásból, udvariasságból, mert így nevelték. Kicsit elvörösödik, mikor Tony úgy vigyorog rá, mintha megmentette volna a világot.
- Magának is, Mr. Rogers. Uram, a következő kereszteződésnél forduljon balra, onnan egyenesen át a hídon és visszatér az autópályára – feleli megszokott, udvarias hangján J.A.R.V.I.S., miközben az autó motorja kellemesen felbúg, ahogy folytatják az útjukat.
Az időjárás ismét jónak ígérkezik, a kék égen csak néhol bukkan fel egy-két pamacs bárányfelhő, amik olykor teljesen elvonják Steve figyelmét. Gyerekként sokat feküdtek a háztetőn vagy a hátsókertben Buckyval, hogy felhőket bámuljanak.
- Az úgy néz ki, mint egy balta – mondja Tony, mikor észreveszi Steve szótlanságának okát.
- Inkább egy pöröly – feleli a szőke, ahogy jobban megvizsgálja az eget. – Tőle jobbra egy sisak van – teszi még hozzá.
- Szarvakkal? – kérdezi Tony kissé hitetlenkedve.
- Miért ne?
- Ki rakna a sisakjára szarvakat?
- Nem tudom, gondolom, akinek feltűnési viszketegsége van vagy ilyesmi.
- Egy ripacs – egészíti ki az idősebbik halványan mosolyogva.
- Kinek a neve van felvésve egy toronyba? – kérdezi kekeckedve Steve, ahogy Tony felé sandít, majd vissza az útra.
- Az.... marketing – feleli Tony, mikor képes nem elnevetni magát, bár nem megy zökkenőmentesen a dolog. Nem is tudja, mikor kötözködtek vele utoljára - Pepperen kívül, persze, akinek mindig minden joga meg van, hogy kiakadjon felelőtlen, nagyképű főnökére -, és határozottan jólesik, hogy végre valaki kimondja, amit gondol, mert nem akar hasznot húzni fölösleges hízelgéssel.
Az út amúgy csendben telik, csak néha-néha szólalnak meg, ami épp elég ahhoz, hogy egyikük számára se legyen katasztrofálisan unalmas az út.
- Van valahol térképed? – kérdezi Steve, a hangja kissé rekedt a hosszas hallgatás után. Hagyományos, papír térképre gondol. A milliárdos nem.
- J.A.R.V.I.S., megtennéd, hogy adsz Stevenek egy térképet, kérlek? – kérdezi Tony, mint aki előre tudja a fiatalabbik reakcióját, és már most élvezi.
- Természetesen, Uram – feleli az említett, majd a következő pillanatban meg is jelenik egy térkép Steve előtt. A férfinak pedig még a lélegzete is elakad meglepettségében. A hologram pontosan és precízen mutatja meg Coloradot, még az autó helyzetét is jelzi a domborzatokról nem is beszélve. Először alig mer hozzá érni, mikor rá akar közelíteni, hogy kiadja a környező városok neveit.
- Újra és újra sikerül lenyűgöznie, Mr. Stark – mondja végül őszinte elismeréssel a hangjában. Úgy érzi magát, mint egy kisgyerek, ahogy a térképet próbálgatja.
- Akkor ez felírhatod piros pontként a nevem mellé, közvetlenül az iszákos és a jóképű alá – vigyorog Tony elégedetten, ahogy félszemmel útitársára pillant. Steve nem ellenkezik, csak halványan mosolyog szavai hallatán. Ez biztos nem jelenthet rosszat. Legalábbis a milliárdos ebben reménykedik.

3 megjegyzés:

  1. Pöröly és sisak :) nagyon jó lett az utalás :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Örülök, hogy tetszett. :D

      Törlés
  2. Pöröly és sisak :) nagyon jó lett az utalás :)

    VálaszTörlés