2016. július 11., hétfő

Santa Barbara • 3. Fejezet

Steve és Tony végre elérik Santa Barbarát, de az elválás egyiküknek sem megy olyan könnyen.

SANTA BARBARA
Harmadik Fejezet

- Miből gondolod, hogy listát vezetek rólad? – kérdezi Steve. Elég bátor ahhoz, hogy beszálljon Tony incselkedésébe, de nem eléggé ahhoz, hogy rá is nézzen közben. Folyamatosan a térképet tünteti ki a figyelmével, de az ajkain végig ott játszik egy apró mosoly.
- Listás fickónak tűnsz – feleli Tony. – Biztos szoktál bevásárlólistát csinálni, összeírni, miket kell megtenned, mondjuk megnézni majd egy filmet vagy ilyesmi. A telefonszámokat is inkább egy noteszben gyűjtheted.
Steve totálisan elvörösödik. Gondolatban látja izzani a hátsó ülésre dobott táskát azon a ponton, ahol az a bizonyos notesz lehet.
- De én veled ellentétben nem kések el sehonnan és mindig tudom, hogy mit kell tennem.
- Én sem szoktam elkésni! – fakad ki Tony, de meg is bánja a szavait, mikor Steve azzal a tudom, hogy hazudsz tekintettel pillant rá. A fiatalabbiknak teljesen igaza van. Pepper az utóbbi időben előbbi időpontokat ad meg neki, ha valahol meg kell jelennie, hogy ne késsen el sehonnan. – Jó, rendben, de pont azért vannak embereim, hogy korrigálják a hibáimat – javítja ki magát.
- Nekem pedig pont azért van noteszem, mert nincsenek embereim.
- A brooklyni noteszes srác – mormolja Tony inkább csak magának. Nagyszerűen szórakozik a dolgon. – Jártál már Denverben? – kérdezi hosszas hallgatás után. A szőke még mindig a térképpel bíbelődik.
- Nem, a katonaságon kívül nem igazán mentem sehova New Yorkon kívül.
- Most csak viccelsz – mormolja az idősebbik leplezetlen meglepettséggel a hangjában.
- Nem igazán – rázza meg a fejét Steve kissé zavartan. – Most először utazok úgy, hogy nem egyenruhában vagyok.
- Ó, te szegény fiú, mikről maradsz így le.
- Mire gondolsz? – kérdezi Steve kissé értetlenül. Persze, tisztában van vele, hogy kissé ciki, amiért nem ismeri olyan jól a saját hazáját - legalábbis nem utazás szintjén -, de annyira nem érzi magát hátrányban, mint ahogy Tony előadja.
- Így egy csomó buliról lemaradsz – feleli Tony.
- Hát nem mindenkinek lehet nagy buli az élete – mormolja Steve. A hangjában megbántottság és némi harag vegyül, ami miatt Tony kicsit észhez tér, és magyarázkodni kezd.
- Nem akartalak megsérteni – mondja. – És tudom, hogy semmi közöm hozzá, de azért elmondom – , mert én vagyok Tony Stark, folytatná, de inkább ezt kihagyja. – Elmondtad, mennyi veszteség ért, de te itt vagy és élsz. Életben vagy. Nem szabadna ezt elvesztegetned azzal, hogy otthon ücsörögsz. Ha másért nem, hát a szeretteid emléke miatt élvezned kellene az életet.
Steve nem felel semmit. Látszólag teljesen a gondolataiba merül, miközben a másik szavait emészti, ahogy kibámul az ablakon. A milliárdos kezdi azt hinni, sikerült megbántania őt, már a bocsánatkérő szövegét fogalmazza magában, mikor a volt katona végre megszólal.
- Nálad hány ilyen bölcselet jut egy hétre? – kérdezi.
- Inkább évre – feleli Tony megkönnyebbülten. – Szóval érezd magad megtisztelve, mert nem szokásom megosztani másokkal az élet nagy titkait – teszi még hozzá mosolyogva, ahogy oldalra sandít a már szintén somolygó Stevere.
A nap ismét lemenőben van, mikor J.A.R.V.I.S. bejelenti, hogy hamarosan elérik Denvert.
- Nem vagy fáradt? – kérdezi Steve meglepetten. – Majdnem tizenegy órát vezettél.
- Ha kiérünk Denverből majd cserélünk – feleli Tony. – Amúgy nem okoz gondot, otthon éjszakákat vagyok fent anélkül, hogy észrevenném. De te aludhatnál egy kicsit, ha gondolod, Denver még odébb van.
- Ühm, nem vagyok álmos – feleli Steve, egyrészt tényleg nem fáradt, másrészt udvariatlanság lenne elaludnia, miközben Tony vezet. De azért elalszik, még mielőtt észrevehetné, hogy egyre laposabbakat pislog, az idősebbik pedig csak mosolyogni képes, ahogy a másikra pillant. A volt katona ajkai résnyire nyílnak, szempillái néha megrebbennek, miközben teljesen belesüpped a kényelmes bőrülésbe. Ha nem tudná a valódi korát, alig mondaná huszonöt évesnek még izmos alkata ellenére is.
Denver sokkal nyüzsgőbb még éjszaka is, mint Davenport, bár ennek Tony most az egyszer egyáltalán nem örül. Örökkévalóságnak tűnik, mire átjut a rengeteg forgalmi dugón és piros lámpán. Számtalanszor volt már itt, bár inkább csak üzleti tárgyalások miatt, mégis sorra jutnak eszébe a helyek, amik Stevenek biztosan tetszenének. Múzeum típusnak tűnik, a milliárdos pedig kapásból ötöt is fel tudna sorolni, ráadásul az egyik tudományi múzeum, amit ő is szívesen megnézne, bár biztos benne, hogy nem tudnának újat mutatni neki ellenben útitársával.
Mikor kiérnek a városból kicsit még vezet, nincs szíve felébreszteni a szőke férfit, így inkább behajt egy benzinkútra, hogy némi élelmet és kávét vegyen magához. Mire kiér az apró épületből, ahol szinte minden lámpa a kiégés határán áll Steve már ébren van.
- Hol vagyunk? – kérdezi kissé még kábultan.
- Nem rég értünk ki a városból – feleli Tony, ahogy a két ülés közé rakja a fánkos zacskót és a kávékat.
- Öhm, elfutok mosdóba – mondja Steve, mikor rájön, hol is vannak pontosan, míg Tony átül a szőke helyére. Előre tudja, hogy útitársa szívrohamot fog kapni, ha megtudja, hogy tényleg neki kell vezetnie, s ez így is van.
- Biztos vagy ebben? – kérdezi bizonytalanul, ahogy beül a kormány mögé. Úgy mocorog az ülésben, mintha egy lélegzetvétele is elég lenne, hogy a méregdrága autó tropára menjen.
- Teljesen – bólint Tony. – Nem lesz baj, ez is csak egy autó.
- Amit akkor se tudnék kifizetni, ha eladnám az életem – teszi hozzá Steve, még mindig idegesen, de azért beindítja a motort és kikanyarodik az autópályára.
- Nem hiszem el, hogy még ez is képes ennyire lenyűgözni – mormolja Tony mosolyogva, már félálomban - talán utóbbi miatt meri megtenni, hogy teljesen hátradől az ülésen és leplezetlenül bámulja a másikat.
- Láttad a kocsimat – vág vissza Steve, mire az idősebbik csak felnevet és bólint. – És ha tovább bámulsz biztos nem ússzuk meg épségben – folytatja, hisz egész idő alatt érzi magán a másik leplezetlen figyelmét, amitől teljesen elvörösödik és zavarba jön.
- Különben is, jobb ha te vezetsz – mondja Tony, bár továbbra sem fordul el a szőkétől, éppen annyival könnyít rajta, hogy néha az utat figyeli.
- Miért is?
- Mert majd elérjük Las Vegast, ott pedig nem vezethetek, mert biztos, hogy nem jutunk ki onnan – feleli, a hangja egyre laposabb, ahogy lassan álomba merül. – Hivatalosan is meg vagy bízva azzal, hogy ne álljunk meg ott, ha csak nem akarod, hogy elveszítsem mindenem.
- Szerintem napokig kellene játszanod, hogy ezt elérd.
A volt katona számára igazi felüdülés egy ilyen autót vezetni, mintha Disneylandben lenne, noha utóbbi helyen még sosem volt. Tony biztos emiatt is kiakadna. Mindenesetre egész éjszaka vezet anélkül, hogy észrevenné az idő múlását, miközben az idősebbik csendben szuszog mellette.
- J.A.R.V.I.S., mennyi idő, míg Santa Barbarára érünk? – kérdezi Steve, mikor az órára pillant és lefordul a megfelelő sávba.
- Öt óra tíz perc, de a forgalom miatt inkább mondanék hat-hét órát, Mr. Rogers.
- Köszönöm – feleli a szőke illedelmesen.
Figyelmét teljesen leköti a sok látni való, ahogy végig halad a forgalmas utcákon. Hatalmas, díszes hotelek magasodnak szinte mindenhol, szökőkutak csobogása hatol át a nyüzsgésen, még az Eiffel torony másolatát is látni véli a távolban.
- J.A.R.V.I.S.-tól jobban le voltál nyűgözve – mormolja Tony, mikor magához tér.
- Ez nem az én világom – feleli őszintén Steve, mikor túl teszi magát röpke ijedelmén a hirtelen hang hallatán.
Fiatal - vagy fiatalnak látszó - nők tipegnek a járdákon, színes sportkocsik sorakoznak a parkolókban, Steve pedig hirtelen nagyon öregnek érzi magát. Ez tényleg nem az ő világa. Eszébe jut Brooklyn egyszerű környezete, ahol nevelkedett, a jól ismert zsákutcák, ahol néhányszor ellátták a baját, a visszafogott, csendes kávézók és éttermek, melyek már-már törzshelynek számítanak az életében.
- Nem is tudnálak elképzelni egy kaszinóban – felei Tony, s biztos benne, hogy nem is vinné ilyen helyre a fiatalabbikat. Kényelmetlenül érezné magát, ráadásul nem is tudná elképzelni kártyázni vagy kockázni.
- Ha kiértünk a városból állj meg egy benzinkútnál, ideje lesz tankolni, aztán átveszem a vezetést.
- Oké – biccent Steve, majd J.A.R.V.I.S. utasítására ismét megfelelő sávba kormányozza a járgányt.
A szőke férfin jól látható megkönnyebbülés lesz úrrá, mikor elhagyják a várost, és leparkol az egyik töltőállomás parkolóján.
- Megreggelizhetnénk itt – ajánlja Tony, ahogy leparkol az egyik töltőnél.
- Elintézem, míg tankolsz – feleli Steve, majd ki is száll a kocsiból, hogy a boltban elhelyezett apró büfében vegyen maguknak valamit. A bejárattól balra polcok sorakoznak, különböző újságokkal, üdítőkkel és nassolni valókkal, míg jobbra székek, asztalok helyezkednek el a kirakat mellett.
A reggelijük csendben telik, érezhetően nyomott hangulattal, amivel egyikük sem akar foglalkozni.
- Öhm, és meddig maradsz Santa Barbarán? – kérdezi Tony.
- Meg lesz az esküvő, és másnap megyek is vissza New Yorkba, foglalok repülőjegyet vagy ilyesmi – feleli Steve. – Te?
- Még nem tudom.
Tonynak egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy hamarosan véget ér az utazásuk. Élvezi a másik társaságát, igazi felüdülés számára olyasvalakivel lenni, aki nem az üzletembert vagy a gazdag férfit látja benne, hanem... egyszerűen csak őt. Tony Starkot. És Steve is hasonlóképp érez. Jó volt az elmúlt néhány nap. Még így is, hogy csak vezettek több minden történt vele, mint az elmúlt években összesen. Mióta ott hagyta a katonaságot valóban úgy él, mint egy nyugdíjas. Reggelente futni jár, aztán foglalkozásra, majd haza ér és vagy tévézik vagy ismét edzeni megy.
Santa Barbara tagadhatatlanul gyönyörű hófehér épületeivel és a távolban magasodó hegységekkel, az utcákat szegélyező pálmafákkal és a sós víz halvány illatával, amit a szél magával hoz a városba is.
- Szóval? Hova? – kérdezi Tony, mikor lefékez az egyik piros lámpánál. Előttük egy babakocsis, harmincas éveiben járható nő halad el.
- Jó lesz az is, ha kiteszel egy buszmegállónál – feleli Steve.
- Ne butáskodj, nem okoz gondot elvinni, ahova kell – makacskodik Tony, bár ezt Steve már igazán udvariatlanságnak véli, a férfi így is sokat segített rajta, nem kérheti meg erre is. – Gyerünk, Steve, ha nem mondod el, megkérem J.A.R.V.I.S.-t, hogy kutasson utánad. Valahol biztosan megtalálja.
- Öhm – mormolja Steve, míg azon morfondírozik, hogy J.A.R.V.I.S. tényleg képes lenne-e ilyenre, de aztán inkább úgy dönt, hogy nem makacskodik. Hátra nyúl a táskájáért, hogy az ölébe húzva azt kikutassa a meghívót. Egyszerűen nem jut eszébe a hotel neve.
- Ó, ez a híres notesz? – kérdezi Tony szórakozottan, mikor észreveszi Steve kezében az említett tárgyat.
- Hé! – szól rá a szőkeség, mikor az idősebbik kikapja kezéből a bőrkötetes füzetet, de aztán nem is foglalkozik vele tovább, figyelmét inkább az esküvői meghívó keresése köti le.
- Canary Hotel – szólal meg kis idő múlva Tony, mire Steve értetlenül rápillant. – Beleírtad – magyarázza, ahogy felmutatja bizonyítékként a többször is aláhúzott címet.
- Hát persze – mormolja Steve. Hát persze, hogy beleírta. Kicsit el is szégyelli magát emiatt, de úgy látszik fölöslegesen, Tony nem gúnyolódik rajta, még az a halvány mosoly is hamisnak tűnik, amit felé villant, és ez így is marad, ahogy a megfelelő épület felé haladnak.
A hotel kívülről egyszerű, de szimpatikus, Stevenek sokkal jobban tetszik, mint amiket eddig látott. A nap minden időszakában süt rá fény, ráadásul nagyszerű kilátás lehet a tájra, bár ez most egyiküket sem köti le igazán.
Tony gyakorlott, bár most kissé akadozó mozdulatokkal parkol le a bejárat elé. Pár pillanatig azon őrlődik, hogy leállítsa-e a motort vagy sem, de aztán az előbbi mellett dönt. Nem akarja, hogy Steve úgy érezze, sürgeti a távozásra, főleg mert legszívesebben ki sem engedné a kocsiból. Nem akar elválni tőle, de ezt nem meri neki elmondani. Különben is, mi lenne, ha most nem búcsúznának el? Mindkettejüknek dolga van, ráadásul Steve tudja, milyen nem létező szerelmi élete van, biztosan nem egy ilyen férfival képzelné el magát. Azt sem tudja, mit érezhet iránta a másik.
- Nos... – mormolja Steve, mikor megtalálja a hangját. – Hát... köszönöm a fuvart.
- Hálaképp, majd ha mindketten ismét New Yorkban leszünk összefuthatnánk valamikor – ajánlja Tony, amivel sikerül mosolyt csalnia a szőke arcára.
- Igen, ez egy jó ötlet – bólint. – De nem tudom a telefonszámod – folytatja, mire Tony mindentudóan elmosolyodik.
- Már beírtam a noteszedbe – magyarázza.
- Oh, akkor... akkor jó – biccent. Kényelmetlenül fészkelődik az ülésen, maradni akar, de tudja, hogy ideje lenne mennie, most már tényleg hatalmas illetlenség lenne tovább feltartania a férfit. – Majd felhívlak, és megbeszéljük a részleteket – teszi még hozzá kicsit összeszedettebben, miközben kinyitja az ajtót és nehézkes mozdulatokkal ugyan, de végre kiszáll az autóból.
- Örülök, hogy találkoztunk, Steve – mondja búcsúzóul Tony. Valamit tennie, mondania kellene, de képtelen rá a rengeteg kétség miatt. Mi van, ha a másik nem is gondol rá úgy? Csak pofára esne, s az sem tölti el nagyobb örömmel, hogy Steve esetleg hasonlóképp érez, mint ő. Mi van, ha megkaphatná, vele lehetne, de aztán megunná, mint a többit? Nem teheti meg. Vele nem.
- Én is – mosolyog Steve végre kicsit őszintébben, ami miatt Tonynak kétsége sincs afelől, hogy a másik igazat mond. – Viszlát, J.A.R.V.I.S. – búcsúzik el udvariasan még a mesterséges intelligenciától is, amit a milliárdos képtelen nem megmosolyogni.
- Viszlát, Mr. Rogers.
Tony addig nem mozdul, míg Steve el nem tűnik az ajtó mögött, és akkor is csak nagyon nehezen bírja rávenni magát, hogy visszakanyarodjon a megfelelő irányba. Aztán lefordul. És megint. És vagy ötször. Nagy körben kerülgeti a Hotel épületét, miközben magában civódik.
- Uram, minden rendben? – kérdezi J.A.R.V.I.S., mikor észleli főnöke feszültségét.
- Hülyeséget tettem? – kérdezi Tony saját magától is. – Tennem kellett volna valamit, nem? Mármint... legalább elmondani neki, hogy érzek. Nem lett volna veszíteni valóm. Ha elutasít, akkor minden megy a megszokott módon, nem vesztettem volna vele semmit. Vagyis hát... őt – dadogja egyre idegesebben. Rettegéssel tölti el a gondolat, hogy Steve elutasítaná, s legszívesebben kinevetné magát emiatt. Ő nem ilyen. Ő nem izgul a visszautasítás miatt, hanem tovább lép. Nem tervezi el a jövőt, nem találgat és nem izgul.
- Uram, ha érez iránta valamit, mondja el – feleli J.A.R.V.I.S. megszokott, nyugodt hangján, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon; bevallani az igazat.
- Uhum – mormolja Tony, ahogy mély levegőt vesz, majd ismét leparkol a hotel előtt.
Mikor belép a tágas, elegáns előtérbe elkezd amiatt aggódni, hogy azt se tudja, hol keresse a másikat, de aztán eszébe jut, hogy Steve ezt is felírta. Második emelet. 12B.
Biztos benne, hogy nevetségesen fest, ahogy percenként a nadrágjába törli izzadó tenyerét, mint egy tapasztalatlan kamasz. Össze kell szednie magát! Nem egy hatalmas robottal kell megküzdenie vagy ilyesmi, ő csak Steve. Ha vissza is utasítja, akkor is udvarias lesz és kedves, mert Steve mindig az. Mégis az ájulás kerülgeti, mikor elér a megfelelő ajtóhoz és bekopog.
- Tony? Minden rendben? – kérdezi a volt katona, mikor ajtót nyit. Arcán meglepettség suhan át, de nem tűnik úgy, mintha zavarná, hogy a milliárdos ismét előtte van. – Honnan tudtad... – kezdené, de aztán csak halványan elmosolyodik. – Gondolom beleírtam a füzetbe, hogy hányas ajtó – ad választ saját magának.
- Még a telefonod pin-kódját is beleírtad – feleli Tony, próbál lazának tűnni, de nem tudja, Steve mennyire láthat át nevetséges igyekezetén.
- Hé!
- Ha kutakodni akarnék a telefonodban, nem lenne szükségem a pin-kódra, különben is... a születési éved? Ez lenne az első, amit próbálnék.
- Jó, rendben, igazad van – emeli fel megadóan a kezeit Steve. – De akkor, miért jöttél?
- Őőő – Ennyi minden, amit Tony képes kicsikarni magából. Nem. Képtelen két napnyi ismeretség után elmondani, mit érez. – Hát tulajdonképpen....
- Steve? Steve! – szólal meg egy női hang a szomszédból, majd hozzá egy arc is társul. A rövid, vörös hajú nő csak derékig hajol ki az ajtóból, de így is látszik, hogy esküvői ruhában van. – Ó, helló! – köszön Tonynak, mikor észre veszi, hogy sikerült belecsöppennie egy eléggé kínos szituációba.
- Natasha, ő Tony, ő vett fel, mikor az autóm bemondta az unalmast, Tony ő Natasha, Bucky menyasszonya – mutatja be őket egymásnak Steve.
- Kimennék kezet fogni, de a ruhám fele még nincs meg, és egy csomó tű van a ruhában, szóval... – magyarázkodik Natasha, mire Tony csak elmosolyodik és megértően bólint. – Köszönjük, hogy elhozta Stevet, borzasztó lett volna, ha lemarad az esküvőről.
- Nem kell megköszönni, szívesen tettem – legyint Tony, s most az egyszer nem szimplán az álszerénység beszél belőle. – Igazából csak jól jártam azzal, hogy Steve rosszul járt az autóval – teszi még hozzá. Kíváncsian felsandít a fiatalabbikra, hogy amaz miként reagál szavaira, de csak halvány, zavart mosolyt lát az arcán, míg Natasháén felismerést.
- Oh – mondja végül a nő. Szemeiben furcsa fény csillan, amit Tony nem ért, de Steve már előre aggódik, noha nem ad hangot érzelmeinek.
- Szóval? – kérdezi Steve, ahogy ismét a másik felé fordul. – Valamit nálad felejtettem?
- Nem, nem – rázza meg a fejét Tony. Ismét visszatér belé az a kellemetlen izgulás és aggodalom, ráadásul kétszeresen, mert Natasha végig figyeli őket. – Szóval arra gondoltam, hogy ha nincs jobb vagy valami, szóval, ha nincs fuvarod vissza New Yorkba, akkor én szívesen jelentkezem megint megmentőnek – darálja. Steve először alig érti, de aztán összerakja az elhadart zagyvaságot.
- Már foglaltam... – kezdené bűntudatosan, s csak még rosszabbul érzi magát, mikor meglátja Tony arckifejezését, pedig még be sem fejezte szavait.
- Várjatok! – szól közbe Natasha, majd vissza is vonul a szobába. – Buck, hol van Steve repülőjegye?
- Minek az neked? – értetlenkedik a falak mögött a vőlegény.
- Hol van? – kérdezi, majd néhány másodpercnyi csend következik, mielőtt ismét ajtót nyitna.
- Nagyon.... vékonyak a falak – állapítja meg Tony, miközben kint várakoznak. Fogalma sincs, mi történik, de felnézve Steve értetlen arcára legalább biztos lehet benne, hogy nincs ezzel egyedül.
- Steve – szólal meg Natasha. – Ne haragudj, de véletlenül darabjaira lett tépve a repülőjegy, ráadásul a wc is elnyelte, szóval...
- M-mi? – makog döbbenten a volt katona, de rendes választ nem kap, csak egy elégedett mosolyt és egy becsukódó ajtót. – Nos, szóval... ők a barátaim – mondja végül, ahogy Tony felé fordul.
- Nem túl diszkrétek, ha kerítőnek kell lenniük – feleli Tony. Egyszerre örül, hogy a menyasszony ezt tette, de közben még aggódik is, hisz ez nem jelenti azt, hogy Steve igent mond neki.
- Kerítőnek? – értetlenkedik Steve, majd mikor leesik neki a szó jelentése, s Natasha cselekedetének oka olyan vörössé válik, mintha órákon keresztül feküdt volna napon. – Oh!
- Szóval... akkor jössz velem? – kérdezi Tony, hogy visszakanyarodjanak az eredeti témára.
- De tényleg csak akkor, ha nem okozok vele gondot – mondja végül Steve beleegyezően.
- Nem okozol vele gondot, különben nem mondtam volna. Ha velem jössz, azért tedd, mert velem akarsz menni, hidd el, elviselem, ha visszautasítasz – mondja ki végül, mert képtelen még több percek kibírni úgy, mint egy idétlen kamasz. Felnőtt férfi. Úgyis kell viselkednie.
- Szívesen vagyok veled – vágja rá Steve, Tony komolyabb hangvételétől még zavarba jönni is elfelejt.
- Akkor vedd elő a noteszed és írj bele mindent, amit látni akarsz Amerikában – utasítja az idősebbik immár mosolyogva.
- Miért?
- Mert mindent megnézünk – feleli a férfi, mintha ez olyan egyértelmű lesz. – Csakhogy tudd, Steve, ez egy nagyon hosszú randi lesz – teszi még hozzá. Igen, visszatért az a magabiztos és határozott Tony, akit a világ ismer. – Majd hívj fel, ha útra kész vagy – folytatja, s ezzel befejezettnek is tekinti beszélgetésüket, mert utolsó mosolyt villant a magasabbikra és végre nyugodtabb szívvel hagyja el a hotelt, míg Steve percekig csak az ajtóban áll, hogy végre felfogja a történteket.
- Szimpatikus – szólal meg Natasha ismét az ajtóban.
- Elképesztő vagy – mondja Steve, ahogy átpillant a nőre, majd választ sem várva inkább visszavonul a szobájába, hogy előkeresse a füzetét.
A noteszban tényleg ott díszeleg Tony telefonszáma egy aláírással:
Vasember

4 megjegyzés:

  1. aaaa! Egy: Meghaltam. Kettő: "- Már beírtam a noteszedbe." itt duplán meghaltam. Három: A Thorra való utalás haláli lett! :D
    Na meg, itt a végén Natasháék kerítő-akciója a jeggyel valami über aranyos volt. :D *fangörcs off* Imádtam!
    Várható egyébként majd ehhez hasonló AU? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, nagyon örülök, hogy tetszett! :3
      Egyelőre konkrét történet-tervem nincs, de nincs kizárva, hogy lesznek még hasonló AU-k. :)
      Xoxo.Bri.

      Törlés