2016. augusztus 15., hétfő

Idő előtt

CW után. Tony visszamegy az időbe, hogy megakadályozza Amerika Kapitány és Tél Katona megszületését. Legalábbis ez az eredeti cél.


IDŐ ELŐTT

Az egész Toronyban csend van és sötétség. A fémrolók lehúzva sütkéreznek a nyári napfény melegében, miközben a lakásban összegyűrődött takarók, papírok és kiürült üvegek hevernek mindenfelé. Alkoholszaga terjeng a bárpult körül. Egy felborult pohárból vékony csíkban folyik ki a megmaradt whisky. A földön apró tócsa terpeszkedik. Minden tizenötödik másodpercben újabb karamell színű csepp hull a többi közé. A folyadék újra és újra megrezdül, mintha hihetetlenül hangos és erőteljes basszusok rengetnék az egész emeletet. Hallani aligha lehet, csak lent a laborban, de a vibrálást mindenhol érezni. A milliárdos bőre percek óta libabőrözik, miközben próbál tudomást sem venni a monoton zúgásról. A gép nem hangosabb, mint egy rezgésre állított mobiltelefon, de a félig másnapos, félig részeg férfi még ezt is kibírhatatlannak érzi. Véreres, kialvatlan szemeit drága napszemüveggel fedi az élénk kék fények miatt, de még ennek ellenére is úgy érzi, mintha kiégne a retinája.
- Uram, biztos ebben? A gép nem lett letesztelve, elméletre alapozni a testi épségét nem tűnik bölcs döntésnek – szólal meg J.A.R.V.I.S. ismerős, kellemes hangján. – Megannyi probléma közbe jöhet, amit tesztelések nélkül nem állt módomban kiküszöbölni.
- Csak tedd azt, amit mondtam, J – szól rá Tony. – Fussuk át még egyszer, hogy is lesz ez?
- A páncél, az ARC reaktor és a gép segítségével elméletben visszamehet a múltba, de ahogy mondtam, előzetes tesztelés nélkül mindez csak elmélet, nem tudhatjuk biztosra, mit fog mutatni a valóság. Amennyiben sikerül mindamellett, hogy újabb, forradalmi lépést tett előre az emberiség történelmében, visszakerülhet a kívánt időbe Vasemberként. De ha szabad ilyet javasolnom a páncéltól szabaduljon meg, ha nem akar feltűnést kelteni, de olyan helyre tegye, ahol nem találja meg senki. Szüksége lesz rá, ha vissza akar jönni a jelenbe.
- A páncéllal nem lesz gond – bólint Tony. Az eddig ujjai között szorongatott pohár, most hangosan koppan, ahogy lerakja a fémasztalra.
- A páncél lesz még a legkisebb gondja, Uram – feleli J.A.R.V.I.S., szinte érezhető a hangjában, hogy egyáltalán nem helyesli a férfi tervét. – Nem szabad megfeledkeznie az esetleges problémákról, ha mindez sikerül, ha az időparadoxon lehetséges... – kezdené, de Tony csak legyint.
- Tudom, J., szigorúan csak Rogers jövőjét szabad megváltoztatnom, ha félre sikerül valami, akár a saját születésem is megakadályozom, ami pedig nem lenne szerencsés... – mormolja, bár látszólag teljesen a gondolataiba merül, azt is csak félig érzékeli, hogy a páncél néhány másodperc alatt a testére rögzül.
- Uram – kezdené J.A.R.V.I.S., de mintha elakadna, miközben a férfi belép a gép közepére, s teljesen eltűnik a világos fényben. – Uram, biztos benne, hogy ezt akarja tenni? Ha megakadályozza, hogy Mr. Rogers megkapja a szérumot nem csak Mr. Barnes jövőjét változtatja meg, hanem teljesen kitörli Amerika Kapitányt mind az emberiség, mind a saját életéből.

Az aktatáska csatjai halkan kattannak, mikor Tony féltérdre ereszkedve eltünteti a páncélja nyomait. Csak egy óra marad rajta, amit inkább eltakar a ruhája ujjával, miközben feltápászkodik a piszkos földről és jobban körülnéz. Csak remélni meri, hogy nem öltözött túl a fekete öltönyével és halványkék ingével. Napszemüvegét belsőzsebébe rejti, miközben néhány mozdulattal helyére igazítja sötétbarna tincseit, és megindul a zsákutca kijárata felé. A mellette magasodó két épület falain seregbe hívó plakátok sorakoznak. Az jut eszébe, mennyi időt ácsoroghat Steve ezek előtt a poszterek előtt azon tűnődve, miként vethetne véget a szörnyűségeknek.
Mikor kilép a nyílt utcára egy egészen más világba csöppen. Egy egészen más időbe érezik.
Az épületek, az egész város még csak körvonala annak, amivé válik majd az évtizedek alatt. A legtöbb épületen, kirakaton és oszlopon egymáshoz hasonló, háborúba csalogató reklámok vannak kiragasztva, melyek előtt nők és férfiak rohannak el a forgatagban. Az utakon olyan autók sorakoznak, amiket eddig csak gyűjtőknél, múzeumokban és régi fényképeken látott. Minden olyan nyüzsgőnek és forgalmasnak hat, Tony számára mégis szokatlanul nyugalmas minden. Hiába, máshoz szokott. Teljesen máshoz.
Úgy lépked az utcán, mintha élete első lépéseit tenné. Próbál megbarátkozni az új környezettel, miközben Steve Rogers lakására igyekszik. J.A.R.V.I.S.-nak szerencsére sikerült megtudnia, hol is lakott régen Amerika Kapitány, így nem okoz gondot neki megkeresni a megfelelő épületet. Az albérlet egy apró bár felett helyezkedik el, így kell neki pár perc mire rájön, miként is juthatna fel a lakásokhoz. A lépcsőház tapétáján ázott és koszos foltok éktelenkednek, a lépcsőn eldobott cigicsikkek és megrágott-kiköpött dohány csomók hevernek és beazonosíthatatlan, büdös szag terjeng a kitárt, apró ablakok ellenére is. Először el sem akarja hinni, hogy a mindig pedáns, rendezett Steve Roger valóban itt él, de aztán bekopog a megfelelő ajtón és minden kétsége szertefoszlik. Tekintetét automatikusan felfele irányítja, hiszen megszokta már, hogy a szőke férfi majdnem két fejjel magasabb nála – mindenkinél –, ám most csalódnia kell. Vékony, esetlen fiú fogadja őt, aki csupán halvány vonásokban hasonlítható Amerika Kapitányhoz. A hőshöz. A szuper katonához.
- Miben segíthetek? – kérdezi Steve. Látszólag nem szokott hozzá, hogy ilyen jól öltözött, ápolt férfiak kopogtatnak be hozzá, mint Tony.
- Úgy hallottam van itt egy kiadó szoba – feleli a másik, mikor végre megtalálja a hangját. Alig képes hinni a szemének, noha már látta őt régi fotókon. Élőben azért mégis csak más.
- Igaz – bólint Steve, majd mint aki nem teljesen biztos a döntésében, de azért mégis csak megteszi, jobban kitárja az ajtót és beljebb engedi az idegent. – Steve Rogers vagyok – mutatkozik be illedelmesen, ahogy Tony felé nyújtja a kezét. A férfi pár pillanatra megakad, de azért elfogadja a felé nyújtott gesztust. Steve keze kicsinek és törékenynek tűnik, mintha egy apró mozdulattal is eltörhetné.
- Én Robert – mormolja. Agya lázasan kattog a nevén. – Robert Barton – mondja végül. – Igen, Robert Barton a nevem – bólint, ám néhány másodperc múlva legszívesebben falba verné a fejét. Minek neki álnév? Ha sikerül, amiért jött, úgysem fogják ismerni egymást, mondjuk a Stark akkor is árulkodó lehet. Végül úgy dönt, hogy nem követett el vele hibát, csak el ne felejtse.
- Jól van? – kérdezi Steve bizonytalanul.
- Persze-persze – bólogat Tony, miközben beljebb lép az apró lakásba, melyet inkább nevezne egérlyuknak. A másik említette, milyen szegényes körülmények között élt, és Tonynak rá kell jönnie, hogy a szőke egyáltalán nem túlzott. A konyha, nappali és ebédlő körülbelül akkora, mint a Torony egyik fürdőszobája. A konyha kredencei után három ajtó nyílik, ami valószínűleg a hálószobákat és a fürdőszobát rejtheti – Tony el sem tudja képzelni, hogy utóbbi mekkora lehet.
- A legutolsó lenne az öné, elég kicsi, de a célnak megfelel, a meleg víz elég korlátolt és ha nem fizeti be mindenki a fűtést, akkor az egész épületben nincs, de nyár van, szóval ez egyelőre nem jelent gondot. A falak elég vékonyak, de pár méterre van a buszmegálló és gyalog is minden kényelmesen elérhető. Állatot tartani nem szabad és dohányozni sem.
- Tökéletes – feleli gondolkodás nélkül Tony, noha mindketten tudják, hogy távolról sem az. Igazából az egész lakás lehangoló, és Steve próbálkozásai ellenére is elég lepukkant, de nem azért jött, hogy valóban itt éljen.
- Rendben – bólint Steve. Alig akarja elhinni, hogy Tonynak valóban megfelel ez a lakás, hisz látszik a férfin, hogy lenne pénze sokkal jobbra is. – Akkor...akár be is rendezkedhet, ha akar – mondja. – Nekem mennem kell dolgozni – teszi még hozzá, miközben leakasztja a seszínű, több számmal nagyobb kabátját. – Van egy másik kulcs az asztalon, hat körül érek haza – magyarázza, majd egy udvarias biccentést követően be is csukja maga mögött az ajtót, Tony pedig egyedül marad a gondolataival.
Hosszú percekig egy helyben ácsorog – nem mintha sok helye lenne sétálni. A konyha szekrényei ócska, sárga színűek, melyek talán az évszázad elején számíthattak újdonságnak. Az asztal billeg, de van rajta egy aranyos, kék csengő mintás terítő, mögötte egy vörös, szintén megkopott kanapé, ami előtt dohányzóasztal hever napilapokkal és hirdetésekkel. Az ablak párkányán rádió ontja magából az akkori slágereket és a műsorvezető élénk hangját. Tony néhány óvatos mozdulattal – nehogy leverjen valamit – leveszi az öltönyét, az egyik szék háttámlájára teríti, majd a fürdőszoba felé veszi az irányt. Az az első gondolata, hogy fogalma sincs, miként lehet leülni úgy a vécére, hogy ne üsse be a térdét a kádba, de figyelme egyhamar a csap felé akasztott tükrös szekrényre terelődik. Mindig úgy tudta, hogy Steve beteges volt a szérum előtt – és most láthatja is –, de kíváncsi a gyógyszereire is. Azokból pedig van bőven. Különböző vitaminok, allergia gyógyszerek, fájdalom és láz csillapítók sorakoznak a polcokon. Tony Stark most érez először Steve iránt mérhetetlen sajnálatot.
A szobája pont olyan kicsit, mint amire számít. A helyiség falait halványzöld, mintás tapéta fedi, az ágy mellett alig van hely, hogy az ablakhoz sétálhasson és a szekrény ormótlannak hat a szinte üres helyiségben. De legalább kilátása van az utcára. A buszmegállóban megpillantja Stevet egy öregasszony mellett ücsörögni. Szőke feje ide-oda fordul, ahogy nézelődik és várja, hogy megérkezzen a megfelelő járat. Olyan kicsinek és védtelennek tűnik, hogy a milliárdos hirtelen kényszert érez arra, hogy elkísérje, ahova kell. Csakhogy neki is dolga van.

A nap már lefele megy, mikor Steve hazaér fáradtan, sápadtan, de Tony egyelőre nem tudja, hogy ez normális-e vagy sem. Mindenesetre aggódik, és ezt utálja. Nem azért jött, hogy a másikat pátyolgassa, azért jött, hogy megmentse a szüleit, hogy megakadályozza Tél Katona megszületését. Ezt pedig csak Rogersen keresztül tudja elérni. Szentül hisz benne, ha nincs Amerika Kapitány, akkor nincs vonat, nincs zuhanás és nincs túlélés. Hydra van, de Tél Katona nincs. Csak ez számít.
- Helló – köszön Stevenek. A gáztűzhely mellett ácsorog, tésztát kavargat. Az érkező látszólag meglepődik a látványon, de nem említi. Óvatosan felakasztja a kabátját és lerúgja magáról a cipőit. Egyikük sem teszi szóvá, hogy kiesett belőle egy összegyűrődött újságlap. A tintája megfogta a fehér zoknit.
- Szia – köszön, miközben leül a legközelebbi székre. Mellkasa úgy emelkedik fel és le, mintha maratont futott volna, pedig csak a lépcsőn jött fel.
- Szóval... amúgy mit dolgozol? – kérdezi Tony, csakhogy véget vessen a kínos csendnek. Nem igazán tudja, miként is viszonyuljon a helyzethez, elvégre a jelenében – vagy a jövőjében, ha úgy tetszik – Rogers az ellenségévé válik – vagy legalábbis megdől az amúgy is bizonytalan lábakon álló barátságuk –, viszont a mostani Steve láttán csak azt érzi, hogy meg kell védenie vagy legalább figyelnie rá, hisz bármi baja lehet. Arra gondol, hogy szegény srácnak fogalma sincs, mi is vár rá. Vagy mi várna rá, ha megkapná a szérumot.
- Ezt is, azt is – mondja. – Oda megyek, ahol kellek. Most egy gyárban voltam kisegítő csomagoló, de újságot is osztogatok, étteremben is mosogatok, ha kell. Ami van. Te? Ne haragudj, de nem úgy nézel ki, mint akinek ne telne ennél jobb lakásra – magyarázza, s kicsit el is pirul, amiért ennyire személyeskedőre vette a témát, de nem tehet róla. Sokat gondolkodott ezen a nap folyamán.
- Örököltem a szüleim után – mondja, mert jobb nem jut eszébe.
- Részvétem – feleli halkabban Steve, s érezni, hogy komolyan is gondolja a szavait. Tony fanyarú mosolyt villant, amit a másik nem láthat. A szőkének fogalma sincs róla, hogy majd a legjobb barátja fogja megölni a szüleit. – Az én szüleim is meghaltak, eddig egy barátommal éltem itt, de ő bevonult katonának – magyarázza.
- Bátor fiú – feleli. Próbál nem ellenségesen beszélni, de nehéz lenyelnie a haragját.
- A legbátrabb – mondja Steve beleegyezően, s úgy hangzik, nincs semmi, amiért az ellenkezőt gondolná társáról. – Buckynak hívják – teszi még hozzá csak úgy, mellékesen. – Te hogyhogy nem... szóval nem mentél háborúzni?
- Nem voltam elég jó nekik – mondja bizonytalanul. Hogyan is magyarázhatná meg ezt Stevenek, a nagy hazafinak? Biztosan nem vetne rá jó fényt, ha azt mondaná, hogy nem is jelentkezett, a teljes igazsággal pedig végképp nem állhat elő. Aztán lenéz. És a válasz magától értetődik. – Szóval a mellkasomban ugye van ez a reaktor, ami lényegében életben tart, ez nem egy életbiztosítás a fronton – mondja végül, hiszen biztos benne, hogy a másik észrevette már a ruhán át is világító kék fényét.
- Mi történt? – kérdezi Steve, de érezni, hogy nem tolakodó. Nem akarja mindenáron tudni a választ, ha ez a másiknak kellemetlen.
- Megtámadtak. Nem tudom pontosan. Mikor felkeltem már bennem volt.
- Én azért nem lehetek katona, mert hát elég... beteges vagyok és gyenge, de gondolom erre már magadtól is rájöttél – mondja Steve. Szavaiban szégyen bujkál, amitől nevetséges mód Tony úgy érzi, hogy meg kell vigasztalnia őt.
- Sok módon támogathatod az országot a fronton kívül is.
- Bucky is mindig ezt mondja – mormolja a szőke elégedetlenül, amiből Tony tudja, hogy felesleges próbálkoznia. Ha a legjobb barátjára nem hallgat, akkor miért fogadná meg az ő tanácsát, egy idegenét? Különben is, elég jól ismeri ahhoz a férfit, hogy tudja, nincs semmi, amivel le lehetne beszélni őt a fölösleges hősködésről. Eszébe jut, mi lesz vele a fronton a szérum nélkül. Valószínűleg egy napot sem fog kibírni. Most először tűnik rossz ötletnek, hogy megfossza Stevet az élet lehetőségétől.

- Hova megyünk? – kérdezi Tony másnap, miközben magára veszi a tegnap vásárolt kabátját és cipőjét. Most már sokkal hétköznapibbnak, korabelibbnek tűnik, mint tegnap a drága öltönyben. A tükörbe pillantva, mintha édesapját látná. Ingét a nadrágba tűrte, amit kantárral erősített felsőtestéhez. A sötétbarna kabát kiemeli hasonló színű szemeit és fekete haját. Most látja igazán, mennyi mindent is örökölt Howardtól nem csak belsőleg, de kinézetileg is egyaránt.
- Oda, ahova mindenkinek el kell menni, aki új a városban – feleli Steve halványan mosolyogva, mintha csak ő értené a viccet. – A jövőbe.
- M-micsoda? – kérdezi Tony kissé rémülten, még az ütő is megáll benne pár pillanatra.
- Stark Expo – teszi hozzá a fiatalabbik, tagadhatatlanul meglepődik a másik reakcióján, de nem teszi szóvá, csak megigazítja magán a kabátot és kilép az apró lakásból nyomában a már nyugodtabb Tonyval.
Hétvége lévén az utcán sokan vannak. Kisgyerekek futkároznak a járdákon, át az úttesten kezükben fakardokkal, labdákkal és ugrókötelekkel. Hangos kacajuk betölti az étert, miközben egymással játszadoznak. Az anyukák padokon ücsörögve élvezik a jó időt, miközben könnyed csevegésbe kezdenek és szemmel tartják a lurkókat. Az egész olyan idillinek fest, mintha a háborút hírből sem ismernék. Csak én néhány összefont szemöldökű férfi ácsorog az újságosbódék mellett, kezükben a napilapot szorongatva, melynek címlapján minduntalan az európai tudósítások díszelegnek. Ahogy egyre közelebb érnek a rendezvényhez a tömeg is úgy nő. Fiatal lányok nevetgélnek egymás társaságában, ahogy férfiak incselegnek velük és kérnek randevút. Steve látszólag tudomást sem vesz róluk, de Tonyt még ez az apróság is megbabonázza. A nők ajkain vérvörös rúzs díszeleg, hajuk rövidre nyírva, loknikba és kontyokba fogva szívja magába a nap melegét. Szoknyájuk kivétel nélkül térd alá ér és ezernyi színben pompázik. A milliárdos teljesen megérti a körülöttük legyeskedő fiatalemberek próbálkozását. Ezekben a nőkben van egy fajta báj, amitől ő maga is úgy érzi, hogy udvarolnia kell, de aztán ez a gondolat hamar tova is száll a fejéből, mikor figyelmetlensége miatt majdnem szem elől téveszti Stevet. A szőke alacsony, vékony termetével könnyedén eltűnik az emberek között, miközben utat tör maguknak a színpad felé, ahol az idősebbik Mr. Stark szónokol. Tonynak még a lélegzete is elakad pár pillanatra. Természetesen látott már régi fotókat a férfiról, de soha nem gondolta, hogy valaha is ilyen közel kerülhet a fiatal Howard Starkhoz. Édesapja meggyőző, kellemes hangja mindenkihez eljut a mikrofonon keresztül, miközben a jövő találmányairól és reményeiről áradozik. Körülötte az amerikai zászló mintájára öltöztetett karcsú, mosolygós nők élvezik a rivaldafényt és az elismerő pillantásokat.
- Azta – nyögi Tony öntudatlanul, mikor végre megállnak. Idősebb az apjánál, s ezt majdnem hangosan is kimondja, de még időben visszafolytja szavait. Steve valószínűleg bolondnak nézné, és teljesen jogosan.
- Hallottál már róla, nem? – kérdezi a szőke. Nem tudja, mire vélje Tony döbbenetét, de egy csomó minden van, amit nem tud értelmezni, ha másik férfiról van szó. Ezt inkább annak tudja be, hogy még nem ismerik egymást eléggé. Tegnap ugyan beszélgettek, de ő is tudja, hogy ehhez idő kell.
- Hát...öhm... olvastam róla ezt-azt – bólint Tony.
Nem igazán tudja, mit érezzen ezzel az egésszel kapcsolatban. Ott van, a színpadon áll az édesapja, akinek valószínűleg még csak nem is szerepel tervei közt a család alapítás, nemhogy egy folyton lázadó, kötekedő, mégis okos és tehetséges fiú és egy szerető feleség. Olyan sokat veszekedtek. Kamaszkorában gyakran úgy érezte, Howard csak azért foglalkozik vele, mert kötelessége, hiszen ő az apja. És persze ott volt az édesanyja, aki valamiféle páncélként szolgált kettejük vitái alatt, ő tartotta össze a családot, s adott otthont mindkettejüknek. Sosem érezte, hogy fontos lenne Howardnak, de aztán meghaltak és ott volt az a videó, és rá kellett jönnie, hogy nincs több esélye beszélnie a férfivel. Nincs több alkalma megmondani, hogy ő is hibás volt és bármi is történt szerette őket szíve minden szeretetével.
- Bucky nagyon sokat tud róla – mondja Steve. – Nagyon érdeklik ezek a dolgok, talán még jobban is, mint a nők, amit elég jelentős dolognak éreznél, ha ismernéd őt – mosolyog. Tonynak feltűnik, hogy a másik csak akkor mosolyog ilyen őszintén, mikor szóba kerül a barátja.
Utálattal akar gondolni Buchananre, hiszen a férfi megölte a szüleit, de Steve szavai folyton összezavarják. Ha valóban olyan bátor és jószívű, mint ahogy a kisebbik minduntalan lefesti neki, akkor hogy volt képes ilyesmire? A szülei jó emberek voltak, nem szolgáltak rá, hogy így érjen véget az életük. De Bucky sem szolgált rá, hogy a Hydra agy mosott, érzéketlen katonája legyen.
- Menjünk, igyunk valamit – mondja végül. – Meghívlak.

Steve beteg. Nagyon.
Az ágya sokkal kisebb, mint ami Tony szobájában van, de még abban is eltűnik a párnák és takarók között. Sápadt bőre verejtéktől fénylik, szemei láztól csillognak, miközben megpróbál felülni, hogy bevegye a gyógyszereit és igyon egy korty vizet, amit félre is nyel és kiköhög. Ajkai sarkából kifolyik néhány csepp, amit pizsamája ujjával itat fel, s próbálja palástolni szégyenét, amiért a másiknak így kell látnia.
- Nem kellene orvoshoz menned? Vagy kórházba? – kérdezi Tony aggodalmasan. Sosem látta így a szőke férfit, ilyen gyengén és védtelenül. Rosszul érzi magát emiatt, s nem tudja pontosan, miért. Nem akarja beismerni, hogy miért.
- Nem sokára jobban leszek – feleli Steve, ahogy visszafekszik a párnák közé. Tony ismét a homlokára igazítja a vizes rongyot, majd lecseréli a mellkasán lévőt. Abban reménykednek, hogy ez majd leviszi a lázát.
- Gyakran... gyakran vagy beteg?
- Többször, mint ahogyan az normális lenne – mormolja a szőke apró fintorral az arcán. Tüdejéből hörgő, bugyborékoló köhögés szakad fel, mire a mondat végére ér.
- Biztos nem akarsz enni? – kérdezi Tony.
- Úgyis visszajönne – hárítja ismét Steve. – Majd később – teszi még hozzá, hogy megnyugtassa a másikat.
De Steve nem eszik az nap, Tony csak annyit tehet, hogy belé diktálja a szükséges pirulákat és rengeteg vizet, miközben időről időre lecseréli a vizes rongyokat a beteges, izzadt bőrről. A nap nagy részét a férfi ágya mellett tölti, a lázát ellenőrzi, próbálja rávenni, hogy menjenek el az orvoshoz, de lakótársa hajthatatlannak bizonyul. Szóval csak beszélgetnek, vagyis javarészt Tony beszél. Kitalál magának egy életet, gyerekkort, szülőket és egy teljes világot, amit Steve csendben, őszinte érdeklődéssel a szemében hallgat. A milliárdos nem igazán tudja, miért is teszi ezt. Rosszul érzi magát, amiért hazudik, de még inkább zavarja, hogy kezdi megkedvelni ezt a Rogerst. Nem azért jött, hogy összebarátkozzon vele, hogy ápolja és aggódjon érte.
A nap már megy le, mikor kilép az időközben álomba merült Steve szobájából. Érdeklődve néz végig a lakáson, mintha bármi is változhatott volna a nap folyamán. A rádió még mindig szól. A háborúról beszélnek, az elesettekre emlékeznek, miközben ő elmosogat, majd kikapcsolja a készüléket és elvonul a szobájába. Az éjszaka folyamán többször is felkel, átmegy Stevehez megnézni, hogy van a fiú, s megkönnyebbülve állapítja meg, hogy javul. A homloka már nem forró, most már csak hőemelkedése lehet, de a biztonság kedvéért még utoljára lecseréli a borogatást.
Nyugtalanul alszik. Egyrészt aggódik Steve miatt, másrészt próbálja ismét eltökélni magát. A laborjában még olyan biztosan állította, hogy képes lesz megakadályozni Amerika Kapitány és Tél Katona megszületését, de most minden olyan bizonytalannak és helytelennek tűnik. Gyűlöli magát emiatt, de kénytelen elismerni, hogy ez a Steve igenis méltó arra, hogy Amerika hőse legyen. Nem ismer még egy olyan embert, aki ennyire ragaszkodna az élethez és a jóhoz.

- Jó reggelt – köszön kissé meglepetten, mikor kilépve a fürdőszobából Stevet találja a konyhában. Pirítóst és kávét csinál, aminek az illata kellemesen belengi a helyiséget.
- Szia – köszön Steve. – Gondoltam csinálok reggelit, amolyan köszönöm, amiért... szóval a tegnapit – magyarázza zavartan. Fehér bőrén halvány pír jelenik meg, miközben kék szemeit inkább ismét az asztalra irányítja.
- Köszönöm – mondja Tony, miközben leül vele szembe és bekapcsolja a rádiót. Észrevette, hogy Steve szereti hallgatni az ócska készüléket, és mindig figyelemmel hallgatja a reggeli híreket. Nem akarja ettől megfosztani. Nem beszélnek addig, míg az idegen férfi hangját nem váltja fel a zene. Steve frusztráltnak tűnik a hallottak miatt, Tonynak pedig nem kell sokat gondolkodni azon, min is járhat az esze. Háborúba akar menni. Bucky után akar menni. Véget akar vetni a szenvedésnek, az elnyomásnak.
- Hogy aludtál? – kérdezi végül Tony. Nem akarja, hogy Steve ilyenekre gondoljon, de tudja, hogy nem tehet ellene semmit.
- Miután lement a lázam jól – feleli Steve, mikor visszacsöppen a valóságba. – Ma már megyek dolgozni. Újság kihordás, szóval hamar végzek.
- Én is elmegyek majd, hátha találok valami munkát – hazudja szemrebbenés nélkül, amit a másik csak egy bólintással nyugtáz.

Steve sokkal később ér haza, mint ahogy számítottak rá, de sokkal nyugodtabbnak, mégis eltökéltebbnek tűnik. Tony kezdi sejteni, mi állhat a dolog mögött. Az elkövetkezendő napokban fog megtörténni, hogy besorozzák. Talán már meg is történt. Nem akarja.
- Minden rendben? – kérdezi megjátszott tudatlansággal, ahogy leteríti maga elé az újságot az asztalra. Figyelme a vékony, szőke fiúra irányul, aki közben leveszi magáról a kabátot és önt magának egy nem rég elkészült, még gőzölgő teát.
- Sikerült – mondja. Egyelőre még ő sem képes ezt elhinni. – Katona leszek.
- Oh – nyögi Tony. Nem tudja, mit mondjon. Mindvégig tudta, hogy ez fog történni, hiszen emiatt jött, de ahelyett, hogy azon kezdene el gondolkodni, miként jusson a szérum közelébe, meglepve tapasztalja, hogy a hír igazán rosszul érinti.
- Holnap után utazom – teszi még hozzá, mikor Tony semmit sem reagál.
- Azt hiszem ez jó, nem? Mármint ezt akartad – mondja. – De biztos vagy benne? Úgy értem a háború... az csúnya dolog, a barátodnak igaza van, itt is sokat segíthetsz, nem kell kockáztatnod hozzá az életed.
- Nem tudsz olyat mondani, amit Bucky még ne mondott volna, és továbbra is biztos vagyok benne, hogy nekem a fronton a helyem – makacskodik Steve, ahogy leül a másikkal szembe. – Ha egy kicsit is hozzá tudok tenni ahhoz, hogy ennek az egésznek vége legyen, akkor meg kell próbálnom. Ez nem rólam szól, ez az egész világról szól. Nem szabad hagyni, hogy bárkit elnyomjanak, ez nem helyes. És ha van egy kis szerencsém, akkor találkozhatok Buckyval. Mindig ő védett meg engem, ha meg akartak verni, ha beteg voltam, ha bármi bajom volt, most itt az idő, hogy én fedezzem őt. Muszáj megtennem – magyarázza lendületesen. Mellkasa egyre gyorsabban emelkedik és süllyed, ahogy beleéli magát a szavaiba. Kék szemeiben tettrekészség csillog, pont úgy, mint Amerika Kapitány szemeiben. Tony kénytelen rájönni, hogy Stevet nem csak a szérum tette azzá, aki. Steve egész életében Kapitány volt, ez ellen pedig ő nem tehet semmit. És utálja magát emiatt, de nem is akar.

A bőrönd egyik csatja lötyög, mikor megmozdítják a csomagot. Nincs benne sok mindent. Néhány ruha, két fénykép – a szüleiről és Buckyról – és az iratai. Mindene belefér egy ócska, megkopott táskába, amit még az édesapja használt.
- Hát akkor – mormolja Tony, de nem tudja, hogy folytathatná. Tudja, hogy Stevenek nem esik baja, de azt is tudja, hogy bármennyire is marad életben az előtte ácsorgó, apró, törékeny férfi, sok mindent fog elveszíteni.
- Örülök, hogy megismerhettelek – mondja Steve összeszedettebben. – Majd írok, ha tudok.
- Rendben – mosolyodik el halványan a magasabbik. – Vigyázz magadra és vigyázz a barátodra.
- Igen – bólint. – Minden tőlem telhetőd megteszek.
- Igen, tudom – mosolyodik el Tony. – Hős leszel, Steve, higgy nekem – teszi még hozzá, miközben pár esetlen pillanatig magához öleli a másikat, majd egy vállveregetés közepette el is engedi.
- Minden jót, Robert.
- Sok szerencsét, Rogers.

- Mr. Stark? – kérdezi J.A.R.V.I.S. – Jól van, Uram?
- J.? – kérdezi Tony kissé zavarodottan, miközben kilép a kék fényből. A páncél halkan ütődik a talajhoz, miközben előre sétál. – Jó időben járok? – kérdezi meg a biztonság kedvéért, miközben lekapcsolja magáról a maszkot, majd az egész páncélzatot.
- Igen, Uram – feleli J.A.R.V.I.S. – De nem változtatott meg semmit, a jövő nem változott semmit.
- Tudom – mormolja Tony kissé nehéz szívvel, még mindig bűntudata van emiatt, de úgy gondolja, helyesen döntött. – Jól tettem, ugye? – kérdezi bizonytalanul. Muszáj mástól is hallania, hogy jól cselekedett, márpedig J.A.R.V.I.S. mindig igazat mond. Az egyetlen, aki sosem hazudik neki.
- A személyes sérelmeit félre téve, Uram, úgy gondolom, hogy a világnak szüksége van Amerika Kapitányra, és ha nem sértem meg vele, de magának is.

Két hónap telik el, mire Tony összeszedi magát. A napjait továbbra is otthon tölti, de már nem iszik annyit, a napfényt is beengedi és hajlandó összepakolni maga után. J.A.R.V.I.S. és ő is úgy gondolja, hogy ez nagy előre lépés.
Kicsit úgy érzi, mintha elárulta volna a szüleit, de közben tudja, hogy az édesanyja és Howard is ezt akarta volna. Sosem bocsátották volna meg neki, ha megfosztotta volna Amerikát a Kapitánytól még akkor is, ha ez azzal járt, hogy Tél Katona is létrejött. Ha nem ő, akkor a Hydra másik embere végzett volna velük, ideje volt, hogy erre rájöjjön.
- Hívd fel nekem, Rogerst – kéri Tony, miközben nagyon kortyol az előtte lévő pohárból. A mellkasa feszülni kezd, a gyomra összezsugorodik, mikor meghallja, hogy kicsöng a telefon.
- Tessék? – szólal meg Steve. A hangja sokkal erősebb, férfiasabb, mint régen volt.
- Rogers – mormolja Tony. Megfordul a fejében, hogy inkább meghátrál, de aztán csak ki erőltet néhány szót a torkán. – Én vagyok az, Tony.
- Oh, helló – mormolja a férfi bizonytalanabbul. Sok mindenre számított, de arra nem, hogy a másik felkeresi. Legalábbis nem telefonon és nem azért, hogy beszélgessenek.
- Még mindig utállak, Kapitány, és ki fogom nyírni a haverod, de eljöhetnél a pajzsodért. A tiéd, különben is.... nem teljes a maskarád a csicsás kiegészítőd nélkül.

- Bolondnak fogsz hinni, de...
- Ne áltasd magad, Rogers, már régóta meggyőződésem, hogy nem vagy normális.
- Szóval nagyon emlékeztetsz valakire. Még az előttről, hogy besoroztak volna... volt egy lakótársam, csak pár hétig ismertem, mert utána semmit sem hallottam felőle... pont olyan volt, mint te. Igazság szerint egy az egyben olyan volt, mint te.
- Az én voltam – mondja Tony teljes komolysággal, ahogy a másik kék szemeibe néz. – Visszamentem az időben.
- M-micsoda? – mormolja Steve, látszik rajta, hogy bármennyire is nem akarja, képtelen nem elhinni a milliárdos szavait.
- Ugyan már, Steve! Komolyan elhitted? Időutazással, mi? Ne szórakozz velem, Rogers!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése