2016. augusztus 28., vasárnap

Purgatórium

Nem tudom, hogy mikor és miért írtam ezt a történetet, de megírtam. Az elmúlt pár napban kicsit átírtam, próbáltam jobban megfogalmazni, de rá kell jönnöm, hogy egyszerűen nem szeretek múltidőben írni, szóval előre is bocsánat az esetleges hibákért, amik elkerülték a figyelmem.
Szóval a történet elvileg horror. Elvileg.

PURGATÓRIUM

November 1. az év 305. (szökőévben 306.) napja a Gergely-naptár szerint. Az évből még 60 nap van hátra.
Névnapok: Marianna, Benigna, Benignusz, Benke, Igor

A mindenszentek vagy mindenszentek napja (röviden mindszent; latinul Festum Omnium Sanctorum) az üdvözült lelkek emléknapja

Sosem szerettem az évnek ezt a napját. Nem szerettem temetőbe menni, és perceken keresztül ácsorogni egy sír felett, mintha várnék valamire – csodára vagy egy elcsépelt horror jelenetre. Nem tudtam mit kezdeni a ténnyel, hogy anyu sírni kezd a márványtömb mellett, miközben a húgom értetlenül mered nagyszülei nevére, akiket még csak nem is ismert. Mindig zavarba voltam: idétlenül köhécseltem, egyik lábamról a másikra támaszkodtam és görcsösen igyekeztem nem zsebbe dugni a kezem –, amire amúgy soha máskor nem éreztem késztetést.
Szóval ezeken az estéken jobban szerettem inkább bekuckózni az egyik fotelba, hogy ócska, de legalább hangulatos filmekkel üssem el az időm. Irigyeltem az álarcos, jelmezes gyerekeket, akik házról házra járva kértek édességet, és szidtam azokat a naiv fiatalokat, akik ott maradtak éjszakára egy olyan klisésen elhagyatott épületben, ami még nappal is borzasztóan festett, nemhogy este.
Arra nem gondoltam, hogy mi milyen naivak voltunk, hiszen ugyan már, az film, ez a valóság. 
Mégis mi bajunk eshet? Na, hát pontosan ezzel a gondolattal történik minden borzasztó dolog a vásznon is.
Lilla szülei elutaztak a hétvégére, mert az anyukája az ország másik feléből származik, és mindenféleképpen ki akart menni az édesapjához a temetőbe, ráadásul idejét érezte, hogy meglátogassa a családját. Szerencsére szőke barátnőm otthon maradhatott, ami nekünk nagyon is kapóra jött. Egy körüzenetben mindenkit meghívott hozzájuk, amit egyikünk se hagyott volna ki szívesen.
Mindenkinek meg volt a feladata az előtte való napokban. Balázs az interneten kutakodott szellemidézés címszóval, én és Anna ennivalót vettünk, Lilla gyertyákról és az italokról gondoskodott, miközben Ádám hozta az ouija tábláját. Arról fogalma sem volt, miért van nekik ilyenjük, de pont jól jött, szóval hálásak voltunk érte. Kamilla szombat délelőtt átment Lilláékhoz segíteni, eltologatták a bútorokat, hogy mindenkinek legyen helye, és letöltöttek néhány filmet is a biztonság kedvéért. Egyikünk sem igazán hitt ebben a szellemidézésben. Ezért is mertük kipróbálni.
Tél közeledtével a nap már hétkor lement, így nem kellett sokat várnunk a gyertyákkal. Vanília illat lengte körbe a hatalmas nappalit, miközben elhelyezkedtünk a kiterített takarókon és párnákon. A lángok fénye vörösesbarna árnyalatot nyalt Anna tincseibe, Ádám szemei pedig még kékebbnek tűntek a félhomályban.
- Na, mehet? – mosolygott Balázs lelkesen, majd kissé gunyorosan Lillára pillantott, aki egyre inkább aggódni kezdett amiatt, hogy ez valóban jó ötlet-e. Be akarta kapcsolni a tévét, hogy legalább az szóljon a háttérben, de a fiúk nem hagyták neki.
- Gyerünk már! – szólaltam meg végül sürgetően, mikor senki sem reagált. Mindenki a másiktól várta a végső beleegyezést. Balázs velem szemben ült, mellettem Lilla, a másik oldalamon pedig Ádám. Anna és Kamilla inkább csendbe burkolóztak, ők általában hagyták, hadd irányítsa más a történéseket.
- De türelmetlen valaki – motyogta piszkálódón Ádám, ahogy a szeme sarkából rám sandított, de nem reagáltam rá. Összeszoruló gyomorral figyeltem, ahogyan a többiek megfogták egymás kezét, majd az enyémet is. El akartam mondani Lillának, hogy izzad a tenyere, de inkább az ajkamba haraptam.
Balázs még egyszer szórakozottan végig nézett az összegyűlt társaságon, ahogy az egyik szabad kezét óvatosan a már előkészített, gyümölcs mintás pohárra rakta, és el kezdett nyolcas formát rajzolni a táblára. Szemeit kissé behunyta, s mintha mormolt volna valamit, de nem értettem, hogy mit. Muszáj voltam még jobban az ajkamba harapni, hogy ne nevessek fel a látványra. Sápadt bőre még betegesebbnek tűnt a gyertyák fényénél, olyan ábrázata volt, mint aki elaludt, de még álmában sem tudja befogni. Ő amúgy is tipikusan ilyen srác volt, gyakorta viccelődtem is vele, hogy becelluxozom a száját.
- Lazuljatok el, ne gondoljatok semmire – mondta érthetőbben, majd újra vissza tért a mormogáshoz. Akaratlanul is szorosabban fogtam Lilla és Ádám kezét, miközben próbáltam kiüríteni az elmém. Nehezen ment. Aztán valahogyan sikerült, szemeim lehunyva követtem a többiek példáját, és kikapcsoltam az agyam, a kinti csöndre koncentráltam, a semmittevésre és a nyugalomra, ami pár percre elborította minden porcikám.
Szemeim felnyíltak, ahogy meghallottam Balázs szaggatott levegő vételét, mintha kilométereket futott volna percek alatt. A még mindig poharat szorongató keze a tábla négy sarkára húzódott, mire zöld szemeibe rémület költözött. Kirázott tőle a hideg. Egy pillanatra kénytelen voltam kiegyenesedni a kellemetlen érzéstől, ahogy körbenéztem. Kamilla két kézzel szorította Ádámot, miközben Anna összenézett Lillával.
- Oké, Balázs, hagyd abba a hülyéskedést! – csattant fel Lilla némi hisztériával a hangjában.
- Nem én csinálom! – ellenkezett az említett, s valamiért hittem neki. Borostás arca megnyúlt, a halántéka verejtékezett, ahogy a pohár újra és újra a sarkok felé irányult.
- Akkor kérdezz valamit! Miért folyton a sarkokra megy?! – rivallt rá Ádám is. A mellettem ülő fiú kezdte elveszíteni a türelmét, noha láttam rajta, hogy közben kíváncsi is. Én is hasonlóképp éreztem.
- Azt írták, hogyha a négy sarokra megy, akkor a szellem gonosz – nyelt egy nagyot Balázs. Abszurdnak tűntek a szavai, mintha valami rossz filmbe kerültünk volna. Csengett tőle a fülem.
- És mit kell csinálni ilyenkor?
- Nem tudom! De ki gondolta volna, hogy ilyen a szerencsénk? – kérdezett vissza egyre idegesebben. Le sem vette tekintetét a tábláról, ami mintha kicsit rázkódott volna az asztalon, pedig senki sem nyúlt hozzá.
- Egy temető közelében? HÜLYE VAGY?! – csattant fel Lilla elvesztve maradék türelmét is, majd kiszakítva karjait a kezek közül megragadta a táblát és felborította. A pohár kicsúszva Balázs izzadt ujjai közül a földre zuhant, és apró szilánkokra tört.
- Köszönöm – mondta végül a fiú remegős, fáradt hangon.
- Mit? – értetlenkedett Anna, miközben megtörölte a tenyerét a nadrágjában. A bal szeménél kicsit elmosódott a szemfestéke, de nem láttam értelmét szólni. Továbbra is Balázs ujjait szorongattam, aki öntudatlanul is viszonozta a gesztust.
- Nem tudtam levenni róla a kezem.
Először nem akartam elhinni a szavait, de senki sem reagált rá, szóval én sem tettem.
- Oké – állt fel Kamilla egy sóhaj kíséretében. – Szerintem menjünk lefeküdni – tanácsolta.
- Összesöpröm a szilánkokat, addig várjon meg valaki! – kérte Lilla a nappali kapcsolójához osonva, majd megnyomva azt a csillár égői felgyúltak, a gyertyák pedig elaludtak, szépen sorban, mintha valaki elfújta volna őket.
- Segítek! – mondta egyszerre Kamilla és Balázs, majd a fiú összeszedte a nagyobb darabokat, és a két lány kíséretében kisomfordál a konyhába, míg mi összepakoltuk a párnákat és vissza csomagoltuk az elkezdett édességeket. Senkinek nem volt kedve tovább enni vagy inni. Az egész helyiségre nyomasztó csend telepedett, ahogy mindannyiunk a gondolataiba merült.
- Én mondtam, hogy bulizni kellett volna mennünk! – morogta dacosan Anna. – Hülyeség volt az egész!
- Még elmehetünk – mondtam, hangom rekedtes volt a sok hallgatástól. Igazság szerint semmi hangulatom nem volt a bulizáshoz, de nem akartam ilyen hangulatban aludni menni.

Végül aztán elmentünk az egyik közeli szórakozóhelyre, hogy túltegyük magunkat a történteken. Éjfél is elmúlt, mikor úgy döntöttünk, ideje visszamenni Liliékhez.
A fejem kissé tompa volt az elfogyasztott italok miatt, de nem olyan érzés volt, mint máskor. Továbbra is úgy éreztem, mintha nyomná valami a vállaim, s ezzel nem csak én voltam így. Ádám sörszagú leheletén kívül semmi nem utalt arra, hogy ivott, pedig nem igazán bírta az alkoholt. Mindig ő részegedett le először, aztán alig lehetett hazaráncigálni, viszont most teljesen normális volt. Inkább a gondolataiba merült, ahogy lefordultunk a sarkon.
- Nem vágunk át a temetőn? – vetette fel hirtelen ötletét Anna. – Nem fogok megint kerülni, leszakad a lábam! – nyafogott, de őszintén szólva én sem rajongtam az ötletért, miszerint magassarkúban kellene tennem újabb két utca kerülőt.
- Hülyék vagytok! – morogta Lilla. – Én ugyan nem megyek még csak a közelébe sem a temetőnek! Főleg nem ezek után! – morogta karba font kézzel, mire Balázs látványosan szemet forgatott.
- Akkor oszoljunk csapatokra! Ki akar rövidebb úton jönni? – lépett egyet Anna a temető kapuja felé. A bal bokája kicsit megremegett, ahogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. Balázs és én követtük. Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb aludni akarok.
- Rendben, akkor majd otthon találkozunk – mondta végül Lilla neheztelően. Egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, de nem akart leállni veszekedni. Úgy tűnt, most nem lenne türelme Balázshoz.
Amikor eltűntek a sarkon tekintetem a hatalmas vaskapura siklott. A vastag rácsok mögött kikövezett, széles ösvény kacskaringózott a sírok között. Csak néhol éget egy-egy lámpa, amitől a fák árnyéka eltorzult és megnyúlt.
- Gyerünk! – bólintott Anna, majd választ sem várva résnyire nyitotta a kaput, hogy átférjen rajta.
Bizonytalanul tettem pár lépést előre, majd mikor Balázs biztatóan meglökött, utolértem Annát.
- Oké, ez nem is olyan gáz – fújta ki eddig benn tartott levegőjét a fiú pár percnyi néma séta után. Tekintete kíváncsian a sírfeliratokra terelődött, miközben én még mindig próbáltam megszaporázni lépteim, hogy gyorsabb tempóra biztassam a többieket is.
- Skacok, azt hiszem már harmadjára megyünk el egy Horváth Noémi mellett... – motyogta Balázs frusztráltan. Arról egyikünk sem tett említést, hogy engem is így hívnak. 
- Biztos csak véletlen, lehet rosszul olvastad! – ellenkezett Anna.
- Nem hiszem – makacskodott. – Eltévedtünk? – kérdezte, bár nem várt a válaszra. Pár pillanatra megállt, hogy jobban körülnézzen, noha nem láthatott sokat. A lámpaoszlopok alig adtak némi fényt, a temető többi része pedig sötétbe és sziluettekbe burkolózott.
- Inkább menjünk vissza... – tanácsoltam idegesen, s meg is indultam volna, hogy folytassuk utunkat, de Anna visszarántott maga mellé. Pár méterre tőlünk halk puffanások hallatszottak, mintha az egyik sírkő egyik sarkáról a másikra dőlt volna.
- Tűnjünk már el innen! – csattant fel Balázs, ahogy Annát és engem is karon ragadott. Próbáltam lépést tartani vele, de mindenem fájni kezdett. Az adrenalin szétáradt az ereimben, én pedig teljesen lefagytam tőle. Lábaim újra és újra elakadtak, ha a fiú nem tart, valószínűleg el is estem volna.
- El akarom felejteni ezt a napot! – sziszegte Anna már-már hisztérikusan, mikor elértünk a kijárathoz, de a kapu meg se mozdult. A lány ujjai elfehéredtek, ahogy a kilincset szorongatta és rángatta, de nem történt semmi.
- Vigyázz! – taszította arrébb Balázs, de nem jutott vele semmire. Már ketten ráncigálták a hatalmasra nyúlt rácsokat, miközben én türelmetlenül toporogtam mögöttük.
- Srácok? – nyögtem fel alig hallhatóan, mikor akaratlanul is átpillantottam a vállam felett. – Srácok! – ismételtem, mire mindketten felém fordultak. Anna rúzsozott ajkai elnyíltak, mikor észrevette, miért emelkedett amúgy is magas hangom még néhány oktávot.
A sírkövek egymás után borultak fel körülöttünk, hangosan puffantak a kavicsos, füves talajon. Néhányuk darabjaira tört, ahogy földet ért.
- Mi történik? – értetlenkedtem. – Milyen rossz vicc ez?!
- Másszuk át! – tanácsolta Balázs, mikor észhez tért a döbbenetből. – Anna?! – szólalt meg ismét, ahogy helyeslő bólintásom látva a másik lányhoz fordult. – Anna!
- Hahó! – mormoltam én is bizonytalanul, majd óvatosan megragadtam a karját, hogy visszarántsam a valóságba, de aztán el is kaptam a kezem. A bőr úgy hullt le róla az érintésem nyomán, mint a vakolat.
- Mint a rothadt hús... – suttogta Balázs, mikor akaratlanul is jobban szemügyre vette Anna karját. Alig bírtam visszanyelni az öklendezésem, ahogy elhátráltam a fiú mellé.
- Biztosak vagytok, hogy nem szívtunk semmit? – kérdezte Anna végül, mikor magához tért. Mintha nem történt volna semmi, mintha észre se vette volna, hogy az alkarján nincs bőr.
- Biztos! – mondtam kánonban Balázzsal. – Mit csináljunk? – kérdeztem, ahogy a fiú felé fordultam, de ő csak megrázta a fejét, és próbálta nem elhányni magát.
- Rohadtul elegem van! – hördült fel Anna, majd továbbra sem véve tudomást a karjáról megkapaszkodott a rácsokon, és felhúzta magát. Ahogy a másik oldalon földet ért a lábairól is lehullt a bőr. Balázs elfordult tőlem, hogy hányjon. A fuldoklós öklendezése visszhangzott a fülemben. – Gyertek már! – csattant fel Anna.
- Mássz! – parancsolt rám Balázs, mikor abbahagyta a hányást. A derekamnál fogva segített, hogy én is átjussak a kapu vaskos rácsai felett. Erősen kételkedtem benne, hogy valóban sikerül átjutnom, mert mindenem remegett, de nem igazán volt más választásom.
- Balázs! – sikítottam, mikor földet értem, és átpillantottam a fiúra. A köd, ami időközben elkezdte befedni az egész temetőt egyre közelebb ömlött a fiúhoz. A tejfehér homályban, mintha hullámok rajzolódtak volna ki, felkavarodtak és leülepedtek a sírok felett. – Gyere már át! – könyörögtem kétségbeesetten.
A fiú minden tőle telhetőt megtett, de képtelen volt rendesen megkapaszkodni a rácsokban. A robusztus, vastag rudakat mintha iszappal kenték volna be, a tenyere is olyan lett tőle.
- Balázs! – Anna teljesen pánikba esett, miközben tovább mállott. Mintha észre se vette volna. Vagy csak mi képzelhettük? Most már egyáltalán nem voltam biztos semmiben.
- Hé! – nyúltam át a rácson, mikor tekintetem találkozott a beletörődő, barna szempárral és félelemtől remegő ajkakkal.
- Mindegy – Csak ennyit mondott.
A köd végül tejesen rászállt, s noha tudtam, hogy előttem lehet alig két méterre, mégsem láttam őt, még csak a sziluettjét sem.
- Most mit csináljunk? – kérdezte Anna hisztérikusan. A szavak artikulálatlanul szakadtak fel torkából, én pedig igyekeztem nem sírni, ahogy ránéztem. Hús és erek és inak maradtak a lányból.
- Siessünk vissza Lilláékhoz – tanácsoltam, mert egyszerűen nem jutott más az eszembe. – Talán ők tudnak segíteni!
Halálos félelem lett úrrá rajtam, ahogy ismét Balázst kezdtem el keresni, ám még a neve ismételgetésére sem reagált. Nem tudtam, ott van e még egyáltalán.
Lilláék háza már nem volt messze, így a cipőimet lerúgva és ott hagyva iramodtam meg a megfelelő épület felé. A vérem a fülemben zubogott, az izmaim fájdalmasan feszültek, miközben próbáltam nem orra bukni. Arra koncentráltam, hogy felkeljek, hogy ez csak egy rossz álom, és hamarosan felébredek. Abba bele sem mertem gondolni, hogy mindez tényleg a valóság, én pedig ott hagytam Balázst a temetőben, abba pedig végképp nem akartam belenyugodni, hogy Anna rohad mellettem.
- Itt meg mi történt? – néztem körbe elkerekedett szemekkel, mikor szinte beestem a konyhába.
Kamilla megkövülten állt a széken ülő Lilla mellett, aki bármelyik pillanatban elhányhatta volna magát. Máskor napbarnított bőre most szinte teljesen zöld volt, zöldeskék, mintha nem jutna levegőhöz.
- Hirtelen rosszul lett. Kérdeztük, hogy mi baja, de nem tud megszólalni – magyarázta Kamilla. Ránk sem nézett. Csak törölgetett valamit az asztalon. Ádám a szája elé kapta a kezét, mikor észrevette Annát. Akaratlanul is a kredenc felé kapott, hogy megtámaszkodjon valamiben. Mellkasa ziláltan emelkedett és süllyedt, miközben lehajtotta a fejét, s valószínűleg azért imádkozott, hogy mindez ne legyen valóság.
- Hogy vagy, Lil'? – kérdeztem aggodalmasan, ahogy barátnőm mellé értem. Óvatosan végig simítottam verejtékes arcán, de nem reagált.
- Szerintem ne beszéltesd – figyelmeztetett Ádám, amit nem értettem.
- Mert? – néztem a fiúra, majd újra Lillára. – Mi baj? – makacskodtam.
A lány ajkai szétnyíltak, de szavak helyett elharapott szótagok és hörgések szakadtak fel torkából. A nyála lassan folyt végig az állán, majd le az asztalra. Kamilla újra letörölte azt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Csak értetlenül bámultam barátnőmet, aki szó szerint fuldoklott a saját nyálában.
- Mi az istenért nem hívtok orvost?! – csattant fel türelmetlenül Anna, majd választ sem várva megragadta a falról a vezetékes telefont. Már épp nyúlt volna a megfelelő gombok után, de aztán egy döbbent sikolyt követően el is hajította azt.
- Mi van? – kérdeztem, majd választ sem várva én is fülemhez emeltem a telefont. Hallottam, ahogy a műanyag roppan az ujjaim között, mikor meghallottam az eszeveszett jajgatást és ordibálást. Balázs volt az. Nem mertem beleszólni. Hallhat egyáltalán?
Villámként csapott belém a felismerés, miszerint ott hagytuk őt a temetőbe. A torkomat görcs szorította össze, miközben átkoztam magam és a gyávaságom. Hogy hihettem azt, hogy Lilláék majd segítenek? Ott hagytam meghalni az egyik legjobb barátom. 
Ádám megunhatta a dolgot, mert kikapta kezemből a telefont és a falhoz vágta, ám a hangok nem múltak el. Betöltötték az egész konyhát. Balázs hangja végigsiklott a falakon, a kredencen, a gerincünkön.
- Mi ez? – fuldokolt Lilla. Az a fehér köd, ami Balázst is magába zárta most a földön terpeszkedett. Nem láttam a saját lábam, s pár pillanatig mozdulni se mertem.
Hosszú másodpercekre leblokkoltam. Túl sok volt ez nekem. Az agyam felmondta a szolgálatot, és csak meredtem az asztalon gyűlő nyálra. Szinte éreztem, ahogy az idegeim elpattannak.
- Menjünk innen! – adta parancsba Ádám, de egyikünk sem mozdult. Még ő se.
- Nem maradhatunk itt! – bólogattam, de egyszerűen képtelen voltam többre. Csak álltam Annával szembe, és azon gondolkodtam, hogy milyen izmos. Ezt a bőre eltakarta eddig.
Lilla hörögni kezdett, Kamilla hátba veregette, de nem segített az állapotán. Ömlött belőle a nyál.
- Meghal – mondta halkan Anna. – Mind meghalunk – folytatta beletörődően. Fejét kicsit oldalra döntötte, mintha aki majdhogynem szórakoztatónak találja a gondolatot, hogy hamarosan végünk.
- Vagy már meghaltunk – mormolta Kamilla, ahogy próbálta felemelni Lillát, ám amaz mozdíthatatlannak tűnt. – Nem létezik, hogy ez valóság legyen, a földön legyen – magyarázta feldúltan.
Lilla előregörnyedt azt asztal felé, miközben próbálta kifújni ajkai közül a folyadékot. Apró buborékok lyukadtak ki a szája sarkában. Apró erek szakadtak el Anna testén is. Egyre több vér és egyre több nyál pattogott a ködtől súlyos levegőben.
- Menjetek! – szólalt meg Lilla. Alig lehetett kivenni, mit akart mondani, de azért megértettük. Kamilla hátrált pár lépést az ajtó felé, Ádám követte őt, én viszont nem értem utol őket. Az egyik bokám kibicsaklott, próbáltam megtámaszkodni a mögöttem húzódó pulton, de ujjam elakadt az egyik pohárban, ami szilánkosra tört a földön. Én is estem utána.

November 2. az év 306. (szökőévben 307.) napja a Gergely-naptár szerint. Az évből még 59 nap van hátra.
Névnapok: Achillesz, Achilles, Ahillész, Aténa, Aténé, Athena, Atina, Bató, Batu, Batus, Rátold, Tóbiás, Viktor, Vitéz

A halottak napja (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) keresztény ünnep az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése