2016. szeptember 14., szerda

Éjszakai élet

Néhány évvel ezelőtt írtam pályázatra, ahol harmadik lettem vele.
Beszélő égbolt meg minden ilyesmi.

ÉJSZAKAI ÉLET

,,Milyen furcsa... - bátortalankodtak lelkében tétova kicsi gondolatok - milyen furcsa, hogy a világ így emberek nélkül olyan csöndes, és olyan békés, és olyan szép. Csak éppen az ember nem akar békében élni, nem akarja a csendet, és elfut a széptől. Milyen különös is az ember!”
Wass Albert

A hold nem tűnt nagyobbnak, mint a kabátom gombja, ami hetek óta a zsebemben pihent arra várva, hogy valaki visszavarrja a helyére, ám a fekete műanyag helyett ezüst, világító napként pihent a szinte már fekete ég palettáján, melyet még milliárd csillag díszített. Egyik jobban világított, mint a másik. Mintha egymással versenyeztek volna, szinte hallottam vékony, irigy veszekedésüket, s a hold bölcs, sokat mondó hallgatását, miközben hol csillagaira, hol a földre nézett; le a közönségeire.
S bár valóban hallani véltem a hold szuszogását és a csillagok hiú szépségversenyét valahol belül, a sok alkohol és kábítószer alatt tudtam, hogy mindezt csak képzelem, a hó nem fog paplanná változni körülöttem, s a közeli erdő sem fog altatót dalolni nekem szelének suhogásával.
A szürke felhőkből, melyek kövér masszaként folytak szét az égen hatalmas hópelyhek hulltak, s ringatóztak a szél hűvös ritmusára, majd hol arcomra, hol ruhámra hullva lassan elolvadtak.
Ujjaim ügyetlenül markoltak be az éppen kézbekerülő havas földbe, melytől még inkább csontomig hatolt a hideg. A kabát is egyre kevesebb biztonságot adott, miközben a világ olykor forogni kezdett körülöttem, s néha a holdból kettő lett és a csillagok milliárdjai suttogtak fülembe gonosz, áskálódó hangjukon. Legszívesebben befogtam volna a fülem, elegem volt ócsárló, bántó szavaikból, de nem bírtam megmozdulni, valahányszor felemeltem egyik kezem, úgy éreztem csontjaim több kilóssá válnak, melyet már nem tudtam megtartani. Tehetetlenül feküdtem, hallgattam az ég sutyorgását és vártam.
Fél tíz körül mentem el otthonról a barátaimmal, hogy eleget tegyünk a szombat este hívogató hangulatának és lehetőségeinek, miszerint kell egy jó társaság, hangos, dübörgő zene, alkohol és...és hát némi szer, amitől az ember még inkább feldobódik és kibírja az egész éjszakát.
Hogy mennyi idő telhetett el a buli, csavargás és a csillagokkal való vívódásom között nem tudtam volna megmondani, az időérzékem, úgy, ahogy volt porrá lett, ahogyan a barátaim jelenléte is, amióta teljesen kiütöttem magam és tehetetlenül feküdtem az árokparton, s tűrtem, hogy a hideg pelyhek egyre inkább maguk alá temessenek, bár a vékony, fülemben csengő, bántó hangok egyre élesebbek és hangosabbak lettek.
Nem tudom, mi volt velem, a szívem majd ki akart ugrani a helyéről, miközben a lélegzetem hol lassult, hol gyorsult, s egyszerre akartam tombolni, miközben csak aludni vágytam és végül feküdtem a földön, tűrve a fagyos éjszaka képzeletemben tomboló mumusait.
- Így jár az, aki így menekül el a gondjai elől! – kacagott fel gúnyosan az egyik csillag, kíváncsian futtattam végig tekintetem az égen, majd mintha az egyik apró pont jobban fénylett volna, megakadt rajta a szemem.
- Nem menekülök semmi elől! – korholtam le az égieket. Úgy éreztem mintha beszélnék, valóban szavak jönnének az ajkaimon, ami képtelenség volt, tekintve, hogy nem bírtam megmozdítani elzsibbadt, ellilult ajkaim.
- Nem?! – horkantott a másik, nem messze volt előző társától. – Apád most készül ott hagyni anyád, miközben az a felelőtlen bátyád, akaratán kívül irányt mutat a tökéletes összeomlás felé!
- Hagyd a családom! Nem menekülök, egyszerűen csak jól esik kikapcsolódni, nekem is jár a szünet! – vágtam vissza makacsul. – Talán én nem lehetek a barátaimmal?!
- Azok a barátaid? – horkantott a legelső fénypont. – Szépen itt hagytak a semmi közepén...
- Nem hagytak itt! – feleltem, bár szavaim végére elbizonytalanodtam. Tényleg, hol lehetnek azok az állítólagos legjobb barátaim, akik mostanában folyton mellettem voltak? Segítségért mentek volna? Vagy szimplán itt hagytak? Úgy tűnt, az utóbbi.
- Nem tudom elhinni, hogy azok nélkül a szerek nélkül Ti, emberek már nem is tudjátok jól érezni magatokat! El sem hiszitek mennyi lehetőség áll előttetek, azt csináltok, amit akartok, míg mi csak éjszakánként mutathatjuk meg magunkat, aztán lehullunk... – prüszkölt hitetlenkedő felháborodással az egyik csillag, vékony hangjában düh volt és elkeseredő lemondás.
- Márpedig mi is elveszítjük a szeretteinket, mi is veszünk össze a társainkkal, s mégsem menekülünk – helyeselt egy másik. – Emlékeztek még Lujzára? Mikor ő lehullott rengetegünk fénye kialudt a fájdalomtól... – folytatta nosztalgikusan, mire többen is felsóhajtottak és a belőlük kitörő szavak végül érthetetlen masszává olvadtak, amit végül a Hold figyelmeztető krákogása zavart meg. Pár pillanatra újra csend támadt.
- Az, hogy mi az idő teltével elhagyjuk az eget normális, ez a természet rendje, de az, hogy az emberek saját magukat döntik romba egyáltalán nem elfogadott! – szólalt meg végül az egyik, valahol a Hold mellett foglalt helyet.
- Az emberek azt tesznek, amit akarnak, meg van a saját akaraterejük – feleltem.
- És az emberek mégis tönkreteszik saját magukat, saját akaratukból? – kérdezte az egyik értetlenül, vissza akartam vágni, megcáfolni szavait, de torkomon akadtak a szavak. Nem tudtam megfelelő válasszal szolgálni az emberi hülyeségre, amit látszólag ők teljesen jól kiismertek.
- Valahogy úgy – szólt végül a Hold, mély, rekedt hangja volt, ami figyelmet követelt és tiszteletet. Pár pillanatra megbabonázta az embert, s mintha közelebb hozta volna számomra a valóságot, halványan érzékeltem a külvilágot, ahol talán már nem is nagyon voltam egyedül, mocorgásokat éreztem magam körül.
- Oh, te érted ezt? – kérdezte az egyik kis csillag meglepődve, látszólag nem volt gyakori, hogy a Hold beszállt a többiek eszmecseréjébe.
- Mindennek meg van a természetes rendje; a telet tavasz követi, a nyarat pedig ősz, mint ahogyan egyszer a csillagoknak is lejár az idejük, s a fák levelei is lehullanak ősszel, az emberek meg tönkreteszik magukat – magyarázta nagy bölcsen a Hold, s mintha az összes csillag gyerekes kíváncsisággal és lelkesedéssel hallgatta volna a szavakat, melyek teljesen betöltötték az étert.
- De náluk nincs újjászületés – szólalt meg először a Hold melletti csillag.
- De van, csak nem élnek vele – ellenkezett a Hold. – Mindegyikőjüknek meg van az esélye, csupán az emberi butaság és makacsság... – sóhajtotta. – Fogadjunk, hogy ő is azt hiszi, nincs szüksége segítségre – tippelt.
- Nincs is! Nem vagyok függő, akkor teszem le a szereket, amikor csak kedvem tartja! – feleltem pökhendin, még csak az elképzelés is sértett, hogy én függő lettem, egyáltalán nem voltam az!
- És gondolom, csak a kíváncsiság hajtott. – Szavaiban, mintha gúnyolódás csendült volna.
- Mi más? – horkantottam, mire öblösen felnevetett, talán belerengett az egész Föld, vagy csak én mozdultam volna meg? Egyikben sem volta teljesen biztos.
- Tagadás, bizonyítgatás, beletörődés – mormolta elgondolkodva a Hold, először nem értettem, majd mintha apró fény gyúlt volna gondolataim legmélyén. – Esetleg tagadás, beismerés és újjászületés? – kérdezte. Nem tudtam eldönteni, hogy magától vagy tőlem.
- Tagadás...? – leheltem, bár inkább csak magamnak. Elgondolkodtam szavain, magamba szívtam a hideg levegőt, szorosan behunytam szemeim és kizártam a külvilágot. Csak lebegtem az öntudatlanság édes ködében, beszívtam a zsibbadtság jótékony, fájdalomcsillapító hatását és hagytam, hogy valami felemeljen, s szorosan betakarjon.
- Fiatalság bolondság... – sóhajtotta az egyik férfi mellettem, mikor kinyitottam a szemem, talán orvos lehetett. Arcát apró gondterhelt, lemondó ráncok díszítették, borostája arra engedett következtetni, hogy nem ez az első munkában töltött estéje mostanában, s nem én vagyok az első fiatal, akire így találnak rá a hideg éjszakában.
- Beismerés – leheltem végül, s most valóban megszólaltam. Fogaim összekoccantak, hangom rekedt volt a rengeteg némaságtól és állkapcsom zsibbadni és fájni kezdett, mintha most olvadna fel dermedtségéből.
A férfi látszólag nem nagyon értette szavam, de nem akartam neki magyarázkodni, elvégre ahhoz is túl fáradt voltam, hogy nyitva tartsam a szemem, csak begubózva a takaróba, kizártam a mentőautó szirénáját és a tényt, miszerint emberi ostobaságból veszélybe sodortam az életem. Behunytam a szemem és ajkaimon halvány mosollyal élveztem az apró ablakon beszűrődő Hold ezüstös fényét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése