2016. szeptember 25., vasárnap

Elásva

Pályázatra készült. Suta, viccesnek szánt történet három férfiról és elásott eurókról.

ELÁSVA

Az épület vajszínű falait hatalmas ablakok díszítik, a tetején sötétített üveggel fedett kupola magasodik, ami visszaveri a csillagok és az alig hízott hold halvány ragyogását. A bejárat robusztus ajtaja előtt gondozott növények sorakoznak és egy tábla, ami az aktuális előadásokat hivatott reklámozni. Ma IV. Henrik, holnap Pinocchio. 
A színház a város közepén helyezkedik el, előtte hatalmas park terül szét kavicsos ösvényekkel, nem rég festett padokkal és egy szökőkúttal. A fák sötét árnyékként magasodnak az ég felé, a dús lombok olykor megrezdülnek, mikor a nyári szél pár pillanatra feltámad. Az egyik padon néhány fiatal ücsörög, szórakozott csevegésük betölti az este nyugodt csendjét, s nem csitul egészen addig, míg ők maguk el nem tűnnek az egyik utcasarkon.
Szinte minden kövekkel kirakott, fákkal szegélyezett utca ide vezet. Teljesen mindegy, hogy az ember hol lakik vagy merre indul, előbb-utóbb úgyis a parknál köt ki, mintha úgy tervezték volna a várost, hogy minden itt élő és látogató megcsodálhassa a sűrű, gondozott növényzetet, színes virágokat és természetesen a színházat.
A környéken elegánsan öltözött férfiak és nők igyekeznek a kilenckor kezdődő műsorra. Kezeikben jegyek, prospektusok és apró, strasszos táskák pihennek, a magassarkúk ritmusosan kopognak, míg a férfiak mély baritonja minduntalan elnyomja kedveseik kuncogását.
Az este kellemesnek ígérkezik, mint minden nyári éjszaka Olaszországban.
A színháztól alig egy saroknyira három férfi ácsorog. Könnyed testtartással, olykor a régimódi kávézó falának dőlve figyelik a járókelőket.
- Még mindig nem értem, miért jöttél öltönybe – szólal meg az egyikük, mikor ismét végig néz a mellette állón. Szavaiban orosz akcentus bujkál, s megannyi értetlenség a másik öltözetét látva. A fekete öltöny néhány számmal nagyobb a tulajdonosánál, a nadrágról elfelejtették leszedni az idővel ráragadt szöszöket, ráadásul a fehér, neon zöld színű edzőcipő még nevetségesebbé teszi az amúgy is bugyuta látványt.
- Be akartam olvadni a tömegbe, ráadásul Tullio mondta, hogy öltözködjünk alkalomnak megfelelően – közli Valerio, ahogy végig simít fehér ingén. Sötétbarna, rövidre nyírt haja van, az arcát borosta fedi. Két hete teljesen megborotválkozott, de olyan babaarca lett tőle, hogy megfogadta, soha többé nem szabadul meg arcszőrzetétől. Inkább néz ki másnaposnak, mintsem hormonokkal küszködő kamasznak.
- Nem ez volt rajtad nagyapád temetésén? – kérdezi az említett, ahogy gyerekkori barátja felé fordul. Valóban mondta délutáni telefonbeszélgetésük alkalmával, hogy nem szabad feltűnést kelteniük, de arra legmerészebb álmaiban sem gondolt, hogy Valerio öltönyt ragad.
- Az esküvőmön is – bólint a férfi.
- Mondd, ugye tudtad, hogy nem Shakespeare Hamletjét akarjuk megnézni? – kérdezi Nikolai. Olybá tűnik, sosem lesz képes túltenni magát Valerio ügyefogyottságán. Azt eddig is tudta, hogy nem Valerio rendelkezik a legnagyobb intelligenciaszinttel, hisz már sokat hallott róla közös barátjukon keresztül, de arra igazán nem számított, hogy ennyire komoly a dolog.
- Nagyapád biztos örülne, ha tudná, hogy miért vetted fel ismét az öltönyöd – mormolja Tullio. – A feleségednek mit mondtál? Miért cicomáztad ki magad?
- Nem ebben jöttem el, azt mondtam, veletek megyek sörözni.
- Hol öltöztél át?
- Az egyik telefonfülkében.
Nikolai feje hangosan koppan a sötétzöld matricákkal díszített kirakaton, mikor egy feladó sóhajjal hátra dönti a fejét. A lámpafénye kiemeli erőteljes, férfias arcvonásait. Sötétzöld szeme szinte feketének tűnik, ahogy félig lehunyja szemhéját. El sem hiszi, hogy képes volt ezért eljönni Oroszországból. Most otthon lehetne, nézhetné a tévét és nem kellene a másik ostobaságait hallgatnia. Nem tudja, létezik-e egyáltalán annyi pénz, amiért megéri ez az egész.
- Meddig várunk még? – kérdezi végül.
- Tíz perc, és kezdődik az előadás, az utca kiürül, mi pedig elkezdhetjük végre – feleli Tullio, ahogy ismét az órájára pillant, majd a színház felé. Észrevehetően kevesebben lézengenek már a környéken, de a férfi biztosra akar menni.
- Mindent elhoztál? – kérdezi ismét az orosz, bár ő is tudja a választ. A barátja mellett heverő sporttáskán látszik, hogy jól megpakolták a szükséges eszközökkel. – Tulajdonképpen honnan is vesszük, hogy a föld alatt kincs van?
- Ne – suttogja elkeseredetten Tullio, de már késő. Valerio mesélni kezd. Márpedig Valerio minden történetet az őskortól kezd, és ezt olyan részletességgel teszi, hogy minden történelem könyv megirigyelhetné.
- Két héttel ezelőtt nem volt időm megreggelizni, mert késésben voltam. Én mindig mondom az asszonynak, hogy vegyünk új ébresztőórát, de ajándékba kaptuk a nagymamájától, aki néhány évvel ezelőtt meghalt, szóval nem akar megválni tőle. Kedves asszony volt, az öregkor vitte el. Szóval az óra már egy ideje rosszalkodik, néha ébreszt, néha nem. Aznap nem ébresztett, mennem kellett volna dolgozni, de a nap legfontosabb étkezése a reggeli, úgy gondoltam, hogy a főnök is megérti ezt, szóval beültem az unokatestvérem éttermébe egy rántottára. Pier mindig jól főzött, az ételei fantasztikusak, holnap talán be is ugorhatnánk hozzá. Az éttermet nem rég újította fel, sok pénzébe került, de szerintem megérte. Tehát ő mondta, hogy a feleségének a nővére összejött egy építésszel. A férfi nem rég kapott ott munkát, de előtte útkarbantartó volt, nem szerette, mert fizikailag elég fárasztó, amit meg is tudok érteni. Én is dolgoztam hasonló helyen, de pár hónap után ott kellett hagynom, mert kiújult a gerincsérvem. Szóval annak a fickónak az egyik munkatársa ismer néhány alakot a banknál, akik mesélték neki, hogy egy-két évvel ezelőtt kirabolták őket, a tettesek előkerültek, de a pénz nem. Az építész kíváncsi lett, hova lett az a sok euró, szóval jobban utána nézett a dolgoknak, de csak kíváncsiságból, ő nagyon becsületes ember, soha nem vetemedne arra, hogy lopott pénzt akarjon. Ezt elmesélte a testvérének, akinek ismerős volt a történet, szóval elment egy haverjához, aki nem rég szabadult a börtönből. Ő azt mesélte, ismeri azt a két fickót, akik elvitték a pénzt, és ő úgy tudja, itt ásták el szajrét a macskakő alatt.
Nikolainak az első néhány mondat után lüktetni kezd a feje, s határozottan elgondolkodik azon, hogy a legközelebbi Oroszországba tartó géppel elmegy. Minden második mondatnál megbánja feltett kérdését, de a férfi annyira belefeledkezik a mesélésbe, hogy képtelenség lenned félbeszakítani. Talán leüthetné, mégis kit zavarna egy eszméletlen Valerio? Őt biztos nem.
- Le is járt a tíz perc – mormolja Tullio. Egész idő alatt az óráját bámulta, remélte, ha eléggé figyel a másodpercmutatóra, az gyorsabban fog haladni, vagy legalábbis képes lesz kizárni barátja fecsegését.
- Valerio – szólítja meg Nikolai a férfit, ahogy ellöki magát a kirakattól és megindulnak a sikátor jótékony sötétjébe. Az apró zsákutcába csak annyi fény jut be, hogy ők lássanak, de őket viszont senki ne vegye észre.
- Tessék? – kérdezi az említett jókedvűen.
- Soha, soha, soha, soha többé ne válaszolj arra, amit kérdezek!
- Ahogy akarod – bólint. – Tullio barátai az én barátaim is, márpedig egy barát kérése számomra parancs.
Ez hallatán Nikolaiban felmerül a kérdés, mi lenne, ha megkérné, hogy menjen haza, de aztán inkább elveti az ötletet. Figyelme a sporttáskával babráló Tulliora irányul. A csákányok, az ásók és a kalapácsok halkan zörögnek, ahogy lerakja őket a földre. Sötétbarna, hátra fésült haja most feketének tűnik a homályos fényben. A bal szeme alatt lévő apró anyajegy és vastag ajkai kissé nőies benyomást keltenek, amit csak masszív, edzett alakja képes ellensúlyozni. Mindenesetre az biztos, hogy a nőkkel sosem volt problémája, még Nikolai húgát is sikerült magához édesgetnie. Az eset után két héten keresztül bucira volt dagadva a feje, mikor erre Nikolai rájött, de a barátságuk töretlen maradt, még ha Tullio orra nem is.
- Honnan tudjuk, hogy pontosan hol van elásva? – kérdezi az orosz. Figyelmeztetően Valeriora néz, aki már válaszra nyitná a száját, majd Tulliora, aki végül válaszol.
- Elvileg rátolták a konténert – feleli. – Toljátok el.
- Akkor menj arrébb – feleli Nikolai, ahogy Valerioval az oldalán megindul a kuka felé. Mindkettejük arca fintorba torzul, mikor megérzik a szemét jellegzetes, összekeveredett szagát. A kerekek monoton kattogásba kezdenek, mikor elkezdik tolni.
- Legalább eltakar – mondja Valerio. – De nem akarom tudni, mibe nyúltam bele – mormolja kelletlenebbül, ahogy kezét a nadrágjába törli.
- Fogjatok csákányt – szól rájuk Tullio. – Nem akarom itt tölteni az egész éjszakát.
Hosszú perceken keresztül csak az ütemes kopácsolást lehet hallani, ahogy feltörik a macskakővel fedett utat. Apró darabog pattognak a levegőben, miközben a nagyobbakat kézzel félre dobják az útból. A kövek alatt apró kavicsos réteg van, majd föld, amit néhány perc alatt kiásnak.
- Nem tudom, kik ásták el, de jó munkát végeztek – mormolja elismerően Nikolai.
- Ilyen könnyen még nem kerestem pénzt – teszi hozzá Valerio szórakozottan. Az öltönye ujját feltűrte egészen a könyökéig, frissen lakozott cipőjét már az első percekben sikerült bepiszkítania, de nem foglalkozik vele. Abból a pénzből, amit ma éjszaka szereznek egy egész szekrényt feltölthet majd jobbnál jobb cipőkkel. Fejben már szinte el is költötte az összeg őt illető részét.
- Ami azt illeti nem is igazán szoktál pénzt keresni – mormolja Tullio.
- Nem tehetek róla! A gerincsérv nem játék! – ellenkezik barátja kissé sértetten.
- Mit kezdtek a pénzzel? – kérdezi Nikolai. – Én fogom az asszonyt, a gyerekeket, és elmegyünk Bora Borára. Veszek ott egy szép házat, a maradék pénzt pedig befektetem, hogy soha többé ne kelljen tálcát és kötényt ragadnom, ha meg akarok élni valamiből.
- Körbeutazom a világot – feleli tömören Tullio, de valóban nincs más célja. Reményei szerint reggel már a reptéren lesz, hogy elkezdhesse élete legnagyobb kalandját.
Valerio nem válaszol. Látszik rajta, hogy mondaná, de inkább dúdolgatni kezd. Nikolai pár pillanatra elhiszi, ha ez még pár másodpercig így folytatódik felrobban a férfi feje, s bármennyire is  kíváncsi feltevésének igazára, inkább megkegyelmez neki.
- Válaszolhatsz – mondja.
- Hát veszek egy új ébresztő órát – kezdi. Társa azon nyomban megbánja engedékenységét. – Mondjuk most ennek az ébresztő órának köszönhetjük, hogy ennyi pénz üti a markunkat, ha megszólal, akkor időben felkelek és otthon eszem, Pier pedig nem mesélt volna...
- Azt hiszem meg van! – kiált fel Tullio. Orosz barátja először azt hiszi, hazudik, hogy elhallgattassa Valeriot, de aztán hamar kiderül, hogy igazat beszél. Mindhárman eldobják az ásókat, hogy kézzel szedhessék fel a maradék földet.
A pénz pontosan másfél éve van a föld alatt. A két testvér sikeresen ellopta, majd el is rejtette a pénzt, de a meneküléssel már meggyűlt a bajuk. Mindenesetre az eurókat valóban nem tudta megtalálni a rendőrség, senki sem gondolta, hogy a város közepén, egy ócska sikátor macskakövei alá rejtették el az összeget egy régi katódsugárcsöves tévé dobozába.
- Vesz még valaki ilyet? – kérdezi Valerio, bár inkább csak magától.
- Benne van! – kiáltja Tullio elképedve. – Meg van a pénz! Meg van a pénz!
- Pakoljuk gyorsan a táskákba! – utasítja őket Nikolai. – Majd nálad megszámoljuk!
Mind a hárman táskát ragadnak, hogy mielőbb elrakhassák a rengeteg eurót. Tullio és Nikolai már egy egészen másik országban járnak gondolatban, miközben Valerio azon tűnődik, kíváncsiak-e még arra, hogy ő mire szeretné költeni jussát. Talán folytathatná mondanivalóját, elvégre Nikolai megkérdezte tőle, udvariatlanság lenne válasz nélkül hagyni.
- Szóval, én arra gondoltam, hogy a pénzt majd... – kezdené el újra, de továbbra se tudja befejezni.
- Van ott valaki? – kérdezi egy mély, öblös férfi hang, amitől mindhárman lemerevednek. Valerio halántéka jól láthatóan verejtékezni kezd, ahogy két társára néz. Tullio és Nikolai némaságba burkolózva merednek egymás szemébe, utóbbi talán még lélegezni is elfelejt.
- Hahó! – kiált egy másik hang a konténer mögül, ami pár pillanat múlva meg is mozdul. Két férfi jelenik meg Valerio mögött, aki abban reménykedik, ha nem néz hátra, akkor nem veszik észre.
- Mit csinálnak a jó urak? – kérdezi a magasabbig, aki legelőször zavarta meg a másik három álmodozását.
- Ültetünk, tudják, hogy van ez, a környezet... – kezdené Tullio, de szavai félbemaradnak. Még ő is tudja, hogy fölösleges minden magyarázkodás, hisz a pénzt nem sikerült időben elrejteniük a kíváncsi szemek elől.
- Ez nem az a pénz, amit majdnem két éve elloptak a bankból? – kérdezi meglepetten az alacsonyabb pasas, de nem érkezik válasz. Könnyedén nyúl le Valerio vállához, hogy felállítsa. – Ezt lopták el a testvérek?
- Nincs kizárva, de az is lehet, hogy a színházban új kellékekre gyűjtenek.
- Elképesztő, hogy megtalálták az elveszett pénzt, fiúk – szólal meg ismét az alacsonyabb, hangjában gúny csendül, hisz társával együtt tudja, hogy a három férfinak egyáltalán nem lehetett céljai között az ellopott eurók visszaadása.
- Milyen kellemetlen, hogy mind visszakerül a bankba, maguk pedig kifizetik a feltúrt macskakövet.
- Haver, emlékeztess, miért nem fogtuk meg a dobozt és mentünk el vele azonnal – mormolja Tullio, ahogy követve másik barátja mozdulatait felkel a földről.
Nikolai ívelt ajkait orosz szavak hagyják el, amiket talán jobb nem is érteni, miközben mérgében belerúg a mellette összepakolt kövekbe, s próbál nem foglalkozni a lábába nyilalló fájdalommal. Most már biztos benne, jobb lett volna, ha otthon marad.

2 megjegyzés:

  1. Szia! Megkérdezhetem, hogy a képek melyik várost ábrázolják? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Sajnos a városok nevét nem tudom. We Heart It-en találtam őket cobble stones és theather címszó alatt. :)
      Xoxo.Bri.

      Törlés