2016. október 8., szombat

A fehér csönd

Még évekkel ezelőtt írtam irodalom órára, ahol egy általunk választott versre kellett valamit alkotni. Én írtam. Természetesen.
(Tény rólam: imádom Ady Endrét. Már ha illik ilyet mondani.)

A FEHÉR CSÖND

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
                                                                               Ady Endre

A hajnali fények könnyedén hatolnak át a függöny vékony anyagán. A narancsos színek beborítják az egész szobát. A halványzöld falak sokkal világosabbnak tűnnek, a barna bútorok is más árnyalatot kapnak, s a körülöttünk összegyűrődött takaró is vakító fehérnek látszik. A levegőben apró porszemek keringőznek, mint aranypöttyök vagy elképesztően kicsi csillagok éjszakánként a sötét égen, mikor az ember az ég felé bámulva elkezd forogni és teljesen elszédül. Az olykor feltámadó szél még a függönyt is megtáncoltatja, ám a sugarakból áradó meleg miatt alig érezni ebből valamit. Minden olyan tisztának és ártatlannak hat, csak én érzek mindent mocskosnak. Egyszerűen felfordul a gyomrom, ahogy végig nézek a berendezésen és eszembe jut az a rengeteg veszekedés, s megannyi szenvedélyes, mégis hazug békülés. Szinte látom, ahogy a falakról végig folyik kapcsolatunk romlottsága, s mintha az a sok hamis ígéret és vallomás rászáradt volna a plafon hajszálvékony repedéseire. Persze mindez csak a képzeletem szüleménye, mégis csodálkozom, hogy még nem omlott össze az egész lakás, pont úgy, mint az a szerelem, ami túlságosan önző volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Fásult mozdulatokkal nyomom fel magam ülőhelyzetbe, ahogy hátam az ágytámlának vetem és elkezdek kutakodni a mellettem terpeszkedő fiókok egyikében. Könnyedén kitapogatom a cigi megkopott dobozát, miközben kiveszem azt, s rágyújtók egy szálra. A cigaretta vége vörösen kezd el égni, ahogy mélyet szívok belőle és letüdőzöm a nikotint. Jóleső érzés csap mellkason, szinte zsibbadni kezd tőle a tüdőm, s végül minden végtagom. Lehunyt szemmel élvezem kicsit a testemen átfutó bizsergést, miközben hátrahajtom a fejem és kiengedem ajkaim közül a füstöt. Figyelem a szürkeséget, mely néhány pillanatra mindent elhomályosít a szemem előtt. Igyekszem semmire sem gondolni. Kiürítem a fejem, de ez nem tart néhány másodpercnél tovább. Valami mindig eszembe jut és vége a pillanatnyi nyugalmamnak. Még azon is elkezdek gondolkodni, hogy nem szereti, mikor rágyújtok az ágyban. Az egész szoba büdös lesz tőle, ő pedig nem tud aludni emiatt. Ilyenkor mindig az a válaszom rá, hogy az én lakásom, ha nem tetszik neki akkor fogjon egy taxit és menjen ahova akar. Természetesen sosem megy el, kitárja az ablakokat és visszafekszik aludni. Jobban belegondolva az egész kapcsolatunk alatt ez ment. Veszekszik velem valamiért, én nem hallgatok rá, aztán megsértődik. Én kritizálom őt, mert unatkozom, megsértődik, majd ismét egy ágyban kötünk ki. Van ennek egyáltalán értelme?
Hallom, ahogy mocorogni kezd. Kicsit lejjebb húzza rólam a takarót, amit kénytelen vagyok megfogni, s visszaigazítani. Bár a meleg sugarak napbarnított bőrömet is elérik, mégis úgy érzem, mintha dideregnék. Ismét megmozdul, én pedig végre hajlandó vagyok ránézni. Hosszú pillanatokig figyelem hátának kecses, meztelen ívét, ahogy megigazítja feje alatt a párnát. Eszembe jut, hányszor is túrtam bele sűrű, szőke hajába, hogy hátrahajtva a fejét megcsókolhassam vöröslő ajkait.
Ismét mélyet szívok a cigarettából, majd kifújom a füstöt, miközben elkezdek visszaszámolni. Egyre többet mocorog, amiből tudom, hogy hamarosan felébred, én pedig elküldhetem őt. Erre készülök napok óta, hogy véget vessek ennek az értelmetlen kapcsolatnak, ami kialakult vagy éppen megromlott köztünk a hónapok alatt. Semmi másunk nem maradt csak azaz önző ragaszkodás, amivel a másik húsába tépünk minden önimádó éjszakán. Csak az a szerelem maradt, amivel egymást, mégis saját magunkat szeretjük.
- Hányszor kérjelek még, hogy ne gyújts rá? – kérdezi, miközben feljebb húzza mellkasán a takarót és felém fordul. Vékony hangja most rekedtnek hallatszik, s szinte bántja a fülem. Smaragdként fénylő szemeiben nem látom többé magam. Csak az a harag csillog, amit ismét én gerjesztek benne.
- Hányszor mondjam, hogy ez az én házam? – kérdezem vissza egy újabb slukkal. Szabad kezemmel végig simítok borostás arcomon, majd sötétbarna üstökömön, hogy eligazítsam a szemembe lógó tincseket.
Nem válaszol, ezzel pedig akaratlanul is eléri, hogy ránézzek. Aranyszőke tincsei fátyolként omlanak a párnára, szépen ívelt nyaka kecses vállakba nyúlik, melyeken megannyi éjszakán égett már ajkaim nyoma. Most mégsem érzek késztetést, hogy megcsókoljam őt. Nem hajolok hozzá közelebb, nem akarok közelebb kerülni hozzá, de ő sem tesz semmit annak érdekében, hogy azt a pár centi távolságot áthidalja köztünk. Csak fekszik egyik kezével a feje alatt, miközben egyenesen felnéz a szemembe. Átható pillantása kicsit kezd kellemetlen lenni, mert világos íriszeiben szinte látom, ahogy fokozatosan huny ki minden érzelem. A csend fehér lepelként nehezedik ránk, mely minden fényt kizár az életünkből. Talán emiatt nem tudjuk kimondani az ilyenkor elrebegett hamis ígéreteket, s talán emiatt marad csak a némaság, ami körbevesz minket.
- Menj el – kérem végül, miközben elnyomom a csikket és visszavezetem rá a tekintetem. Hangom alig több suttogásnál, mégis bántónak és zavarónak hat. Talán nem kellett volna megszólalnom, jut eszembe, de végül úgy döntök, hogy nem érdekel. Ha ő nem küld el engem akkor nekem kell meghoznom ezt a lépést, mielőtt véglegesen porrá zúznánk a másikból megmaradt lélekfoszlányokat.
Vöröslő, vastag ajkai szólásra nyílnak, de aztán nem jön ki hang a torkán. Leemelve magáról a takarót kikászálódik az ágyból, majd elkezd a ruhái után kutatni. Csendben figyelem testének minden hajlatát, s minden ívét, melyet egykor annyira szerettem. Még sápadt, hófehér bőre is teljesen ellentéte az enyémnek, tűnődöm, ahogy figyelem mozdulatait.
Nem beszélünk. Talán azért, mert nincs mit mondanunk egymásnak, esetleg azért, mert semmi szépet nem tudnánk a másik tudtára adni. Nem marad több hazugság, vallomás és éjszaka. Elveszik mindent, s mintha az élet is megállna, amíg összepakolja a cuccait. A kintről beszűrődő zajok tompának tűnnek, mintha teljesen el is némulnának, de már a beáradó napsugarak sem tűnnek olyan elragadónak.
Az ajtóból még visszanéz. Szőke haja kócosan omlik keskeny vállára, s még meg is kívánom, hogy csak most, még utoljára beletúrjak és meghúzzam, hogy újra megcsókoljon, de nem mozdulok. Nem szólok semmit, ami végül elégnek tűnik számára ahhoz, hogy hátat fordítson és kilépjen a szobából. Az életemből.
Lassan felfogom a történteket, ahogy magamhoz veszem a cigis dobozt és az öngyújtót, míg felkelek az ágyból. Én is visszanézek az ágyra, s azt hiszem, neki is az járt a fejében; hogy semmi más nem maradt utánunk csak az a fehér lepel, mely gyűrötten, megannyi emlékkel terül szét az ágyon. Kezd tudatosulni bennem, hogy tényleg vége mindennek. Nem lesz több mi, talán nem is volt soha, lehet mindig csak ő és én voltunk. Nincs több szeretlek, mert szeretsz és dühítelek, mert kívánlak, mikor a méregtől izzó szemekben magamat látom. Ez pedig arra késztet, hogy a konyhába menjek ki rágyújtani.

4 megjegyzés:

  1. Én is imádom Adyt, ez a verse az egyik kedvencem, de a novella iszonyú jó lett *--* Így tovább :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ez a novella valamiért (talán pont Ady miatt) különösen közel áll a szívemhez, így hatalmas öröm, hogy tetszett. :)
      Köszönöm, hogy írtál!
      Xoxo.Bri.

      Törlés
  2. Szia!
    Ady az abszolút kedvencem. Már nyolcadik óta imádom, ez a vers pedig mindig megborzongat. A novellád nagyon tetszett, az egész hangulata, meg az ahogy visszautaltál a versre... Gratulálok :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Azért örülök, hogy nem csak én értékelem Ady költészetét, az pedig plusz boldogság számomra, hogy a novella is megállta a helyét egy ilyen fantasztikus vers mellett. :)
      Köszönöm, hogy írtál.
      Xoxo.Bri.

      Törlés