2017. február 21., kedd

Isten lándzsája

Eredetileg pályázatra készült, de mivel ott nem jutott tovább, ezért ide kerül.
Vikingek, Istenek, Fenrir.
Mikor nem jut be egy novellám a pályázatra, csak én érzem úgy, mintha azt mondanák, hogy a gyerekem túl hülye, hogy tovább tanuljon?

ISTEN LÁNDZSÁJA

A szürkén hömpölygő felhők és a part mentén leülepedett köd miatt csak sejteni lehet, hogy hajnalodik. A tejfehér masszán keresztül halvány sziluettként rajzolódnak ki a tengeren imbolygó hajók. A hosszú, tölgyfából készült építmények óriás szörnyekként mozgolódnak, ahogy a hullámok felerősödnek. A hajók elejére és farába erősített, precízen kifaragott fejek rémisztő, vicsorgásba torzult arccal merednek a víz mélyére. Az egyik kígyó kitátott szájjal tartja távol az ártó szellemeket. Ha az ember jobban megnézi az üres, mégis haragos szemeket, éles fogakat és kétágú nyelvet szinte hallani véli fenyegető sziszegését, melyet a saját farkába harapott Világkígyónak szán. A hajó oldala újra és újra nekicsapódik a stég szélének, ám a monoton zaj senkit sem zavar igazán.
A szárazföldön, a fák takarásában hatalmas terület helyezkedik el kunyhókkal és elkerített legelőkkel. Az állatok szaga belengi a környéket, ahogy a szél feltámad. Nem messze tőlük játszadozó, fakardokkal vívó gyerekek futkároznak és ugrálnak az ázott, saras földön. Kiabálásukra néhány marha felkapja a fejét, de aztán egy unott bőgést követően folytatják a legelést. A kunyhók közelében fiatal lányok segédkeznek a ház körül. Varrnak vagy állatokat etetnek, miközben ajkaikat gyakorta hagyja el népdalaik valamelyikének néhány sora. A nők piacra járnak, új szőrméket vesznek vagy cserélnek, hisz tudják, a portyák végeztével hamarosan beáll a tél, amire sosem lehet eléggé felkészülni.
A távolban hatalmas hegyek nyúlnak egészen az égig, lábuknál fák magasodnak a sűrű növényzet fölé, s adnak otthont az erdő vadállatainak. A völgyben vékony folyó kanyarog egészen egy apró tóig, melynek szélén ócska viskó ácsorog. Az épület első ránézésre lakatlannak tűnik, mintha évtizedek óta nem foglalkozott volna vele senki. A tető néhol beszakadt, a rengeteg esőzés és hó tönkretette az egykor világos, strapabíró deszkákat. Az ajtó már rég nincs meg, helyét egy ócska takaró vette át, mely most félre van dobva valahol a kunyhóban. Egy kutya mocorog a bejáratnál. Értelmes tekintete izgatottan pásztázza a felhős eget, miközben hol leül, hol ismét feláll, hogy tegyen néhány lépést. Izgatottnak tűnik, noha a gazdája nem tudja megmondani, miért viselkedik így, az amúgy nyugodt állat.

- Vihar lesz – mondja a kutyának, aki a hang hallatán megfordul, majd figyelmét ismét a tó felé irányítja. Nem köti le a kezét törölgető gazdája, sokkal inkább foglalkoztatja az a megzavarodott világ, mely egyre szürkébb felhőket gyűjt az égre. A távolból mennydörgés visszhangzik, a fák megrezdülnek, ahogy a rémült állatok menedékbe húzódnak.
Asger karja még mindig véres a nem rég bemutatott áldozat miatt. A felmetszett, kivéreztetett disznó a ház mellett hever egy széles szikla darabon. Körülötte vöröslő pocsolya terpeszkedik a saras földön. A férfi vizes ronggyal próbálja lemosni magáról a rászáradt nyomokat, miközben kutyájával együtt az erdőt kémleli. A vihar gyorsan közeleg. Villámok cikáznak a szürkületben, az égzengés pedig egy pillanatra sem csendesül el: visszaverődik a hegyekről, majd leülepedik a völgyben.
- Ideje visszaindulnunk – szólal meg ismét, miközben félre dobja az anyagdarabot, majd kiterelve kutyáját a viskóból visszaakasztja az ajtóul szolgáló takarót. Az évek alatt megkopott anyag gyermekkora szerves részét képezte, míg elég idős nem lett ahhoz, hogy anyja szoknyája helyett kardot szorongasson az akkor még gyenge öklében.
A lestrapálódott építmény még nagyszülei otthonául szolgált, kikről máig úgy tartják, beszéltek az istenekkel. Asger azt hallotta, Thor, a villámok istene utasította őket, hogy költözzenek az erdő mélyére, bár ennek okával senki sincs tisztában. A férfi élete során megannyi történetet hallott, mit is mondhatott Thor azon az estén, míg végül feladta vágyát, hogy megtudja az igazságot. A nagyszülei végül harcban vesztették életüket, a viskó pedig rájuk maradt.
Léptei halkan cuppognak a saras ösvényen, ahogy visszaindul a faluba. Az átlagosnál jóval nagyobbra nőtt, szürke színű eb minduntalan ott settenkedik körülötte, s próbál lépést tartani vele, ám legalább olyan zavarodottnak tűnik, mint gazdája vagy a természet. Torkát fenyegető morgás, majd játékos ugatás hagyja el, miközben fejét ide-oda forgatja és beleszimatol a levegőbe.
- Téged meg mi lelt? – kérdezi Asger, mikor megelégeli négylábú társa frusztráltságát. – Hé! Hova mész?! Fordulj vissza! – kiáltja el magát, mikor Hlökk visszafordul a kunyhó felé.
A viking férfi pár pillanatig értetlenül toporog, egyik lábáról a másikra támaszkodik, majd egy bosszús sóhaj kíséretében a kutya után indul. A biztonság kedvéért derekára szorított kardjára markol, majd ki is húzza azt tegezéből, mikor észreveszi az idegent. A magas férfi a ház oldalánál ácsorog, ahol a disznó teteme van. Sűrű, sötétbarna haja egészen a háta közepéig lóg. A szakálla kiemeli mindentudó, bölcs tekintetét, melyet Hlökkre, majd Asgerre vezet, mikor a közelébe érnek. Combja mellett éles, a gyér napsütésben is fénylő kard lóg, míg bal kezében egy lándzsát tart. A jobbja hiányzik. Asgernek pedig a szíve is megáll egy pillanatra, mikor felismerni véli a harcost. Tudja, ki ő. Ereiben érzi, ahogy vérében kering mindaz, mely meghatározza egész életét: az istenek áldásának és haragjának tudata.
- Istenem.
Nem tudja eldönteni, hogy torkából sóhajként vagy megszólításként szakad-e fel ez az egy szó, de a teste akaratlanul is reagál. Fejet hajt, kissé összegörnyed, hogy tudat alatt behódoljon a nála sokkal feljebbvalónak, miközben izmai megfeszülnek, s mellkasa kidülled. Egyszerre akar tiszteletet mutatni, s tiszteletet kivívni a másikkal szemben.
- Tudod ki vagyok – szólal meg az eddig néma férfi. Hangjában kijelentés, mintsem kérdés bujkál, de Asger úgy érzi, így is válaszolnia kell.
- A háború és az igazság istene, Tyr, Odin fia.
- Én hogy hívatlak téged?
- Asger – feleli a viking. – Asger a nevem.
- Isten lándzsája – mormolja Tyr a név jelentését, miközben végig néz az előtte állón. Hosszú másodpercekig vizsgálja a sebzett arcot, harctól edzett testet és munkától durva tapintású tenyeret. – Heimdall, a szivárványhíd őrzője nem hiába küldött hozzád.
- Hozzám jöttél?
- Áldozatot mutattál be nekem, úgy gondolom, legalább akkora szükséged van a segítségemre, mint nekem a tiédre.
- Mi szükséged lenne rám?
- Fenrir megszökött – feleli a férfi. – Legutóbbi tudomásom szerint Midgard erdőit járja. A legjobb harcosokra van szükségem, hogy elkapjam. Hasznodat tudom venni ebben, Asger?
- Amit csak akarsz, Odin fia.

A falu közepén hatalmas épület helyezkedik el, ahol az emberek minden este összegyűlnek lakmározni és megbeszélni a fontosabb ügyeket. Többek között itt vádolták meg Asgert néhány hete azzal, hogy az utolsó portyájuk során ellopott valamit Gunnartól. Sokan kételkednek az iszákos Gunnar szavaiban, de a jarlnak nem szabad figyelmen kívül hagynia egyetlenegy viking gondját sem, még akkor sem, ha az a bizonyos viking a nap nagy részében járni is alig tud.
- Kit hoztál, Asger? – kérdezi a jarl, mikor a két férfi belép a helyiségbe, és minden tekintet rájuk szegeződik. A hangos beszélgetések és nevetések pár pillanat alatt elnémulnak, miközben azt figyelik, hogy társuk és az idegen Lavar elé járul.
- Tyr vagyok – szólal meg a férfi, mielőtt Asger bármit is szólhatna. – Odin király fia, az igazságosság és a háború istene.
A szavait követő csend, ha ez lehetséges még mélyebbé válik, szinte a mellkasukra telepedik, miközben a jarl reakcióját várják, ám amaz arcán nem mutatkozik semmi.
- Igazat beszél, Asger? – kérdezi Lavar pár pillanat hallgatás után, mikor nem tudja, mit is higgyen. Hallott már történeteket istenekről, kik lejöttek Asgardról, hogy csodát vagy pusztulást hozzanak a midgardi vikingek életébe, de mindez idáig úgy hitte, hogy ez csak mendemonda, amit a gyerekeknek mesélnek nyughatatlan éjszakákon.
- Azután jelent meg, hogy áldozatot mutattam be a tiszteletére – mondja az említett. Nincs kétsége afelől, hogy a mellette álló férfi valóban az, akinek mondja magát.
- Hihetetlen – mormolja Lavar, ahogy ismét végig néz az állítólagos istenen. – Miért tiszteltél meg minket a jelenléteddel? – kérdezi, miközben feláll eddig ültéből. Magasabb a legtöbb férfinél, de még így is majdnem egy fejjel alacsonyabb az istennél, aki most a többiek felé fordul.
- A legjobb harcosokra van szükségem, hogy elkapjam Fenrirt, a hazugságok istenének, Lokinak gyermekét, és visszavigyem a helyére. – A hangja betölti a hatalmas helyiséget. Mély baritonja egyszerre tűnik mennydörgésnek és lágy dallamnak.
Sokan sugdolózni kezdenek. A férfiak szemében kételkedés csillog, míg a nők inkább megtartják maguknak a véleményüket. Ha igaz, amit Tyr mond, inkább nem akarnak magukra haragítani egy istent. Újabb tányérokat vesznek elő, hogy lerakják férjeik elé, a mézsörök mellé. A legtöbb asszonynak hosszú, szőke haja van különböző gyöngyökkel, fonatokkal és szalagokkal díszítve. Néhányukon aranyékszerek lógnak, valószínűleg az idei portyákon szerezték, míg a rabszolgákon ócska, régi rongyok vannak. Utóbbiaknak nem igazán van fogalma arról, hogy miről lehet szó, hiszen vannak, akik még a nyelvet sem beszélik.
- A férfi igazat mond! – Szólal fel az egyik asszony, mikor megunja a hosszú percek óta tartó bizonytalanságot. – Én láttam a farkast tegnap reggel! Akkora volt, mint egy medve és a szemei vérvörösek voltak! Abban sem vagyok biztos, hogy a kardjaink hatásosak lehetnek ellene.
- Én is láttam egy szörnyeteget – folytatja egy idősebb férfi. Talán ő lehet a legöregebb az összegyűltek közül. Haja már őszbe fordult az évek során, és szemei körül mély szarkalábak húzódnak. – Hatalmas lehetett, a sötét miatt csak a szemeit láttam, de úgy éreztem, mintha egyenesen Helheim alvilágába néznék.
- Szóval megkapom a legjobb harcosaid, Lavar? – kérdezi Tyr, ahogy a jarl felé fordul, amaz pedig végleg megbizonyosodik afelől, hogy a férfi igazat mond: nem mutatkozott be a másiknak, az isten mégis tudja, milyen néven szólítsa.
- Mindenek Atyjának fia bármit megkap, amit csak akar!
Az éjszaka végeérhetetlennek tűnik. Tyrt valóban úgy kezelik, mint egy királyt, egy istent a halandók között, miközben a férfi úgy tekint a vikingekre, mintha régi barátokkal hozta volna össze a sors. Áhítattal beszél Asgardról, a kilenc világ egyikéről, s ő maga is szívesen hallgatja a midgardi történeteket.
- Kölyökkorunk óta barátok vagyunk, Asger – szólal meg Lavar, ahogy tekintetét továbbra is az istenen tartja, aki izgalmasabbnál izgalmasabb kalandjairól számol be a körülötte lévőknek – , de ha kiderül, hogy ez az egész csak ámítás, téged és a családodat is száműzöm.
A férfi nem felel, inkább csak fiaira pillant, akik tátott szájjal hallgatják Tyr szavait.
- Viszont ha valóban ő az igazság istene, akkor felmentelek a vádak alól, és én magam végzem ki Gunnart – folytatja Lavar, s képtelen eltüntetni arcáról az ajkaira kiülő mosolyt. Bármennyire is kell eleget tennie jarlként a kötelezettségeinek, s egyenlőként kezelnie a legtöbb harcosát, képtelen letagadni maga előtt, hogy szívesebben végezne a másikkal, mintsem Asgerrel.
- Ha már itt tartunk, hol van az a hazug disznó?
- Gondolom eszméletlenül hever valamelyik bokorban.
- Fenrir Loki és egy óriásnő gyermeke – meséli az isten. – Kiskorában Odin király nevelte Asgard hatalmas aranypalotájában, de ahogy nőtt egyre veszedelmesebb lett, míg végül kénytelenek voltunk lekötözni. Többször is elszökött már, egyik alkalommal még a karomat is leharapta – mondja, miközben említett jobbját is megemeli, mely könyökétől lefelé megcsonkult a farkassal vívott harcban.
- Honnan tudtad, hogy itt találod? – kérdezi az egyik gyerek, mikor a többiek biztatóan meglökdösik, hogy ő szólaljon meg.
- Heimdall, a Bifrost őrzője mind a kilenc világot látja, így hát segítségemre tudott lenni, hogy merre kezdjem a keresést. A Bifrost egy hatalmas aranyból készült, ezernyi árnyalatban pompázó szivárványhíd, mely össze köti a földet az éggel. Minden elhunyt harcos átkel rajta, hogy Valhalla csarnokában lakmározhasson az istenekkel.
Minden szavát csodálat övezi, még azok a férfiak és nők is a hatása alá kerülnek, akik már számtalanszor hallották eme történeteket.

Másnap megvárják, míg a kora reggeli sugarak elérik a horizontot. Merő ostobaság lenne részükről, ha sötétben erednének a farkas után, hisz míg Fenrir éjszaka van csak igazán ereje teljében, addig a harcosok védtelenek az árnyékban húzódó ellenséggel szemben.
- Mivel akarod elkapni Fenrirt? – kérdezi Asger. Nem akar tiszteletlen lenni, hiszen nincs kétsége afelől, hogy az isten képes elkapni a fenevadat, de a kíváncsiságának képtelen parancsolni. Tudni akarja, mit tervez Odin fia.
Sötétszőke, vékony fonatokkal díszített haja a vállára sodródik, mikor a szél ismét feltámad. Széles mellkasa előtt összefonja a karjait, így egyik kezével szórakozottan babrálhat a tincsei végére erősített bőrszalagokkal, melyek most lágyan ringatóznak a fuvallat kénye-kedve szerint. Pár arasznyival jobban a másik felé fordul, így az istennek is láthatóvá válik nap csókolta arca bal oldalán húzódó heg, mely ketté választja sűrű szemöldökét, s eltűnik rövidre nyírt szakálla alatt. Zöldeskék szemeiben érdeklődés csillog, mikor felnéz a férfira, és a válaszra vár.
- Sötét álfok készítették a kötelet halak leheletéből, hegyek gyökeréből, asszonyok szakállából, medve ínból, madárköpetből és macskák léptének zajából – feleli Tyr. Bal kezét akaratlanul is levezeti az említett varázsbéklyóra, mely a derekára van erősítve. A kötélben látszólag semmi különleges nincs, ugyanolyan, mint bármelyik másik a faluban, de Asger nem kételkedik a szavaiban. Egy bólintás kíséretében az időközben megérkezett társai felé fordul, míg az isten továbbra is a tenger felett terpeszkedő eget kémleli. Két holló köröz a levegőben, szinte érzi magán a pillantásukat. Tudja, hogy Huginn és Muninn az, Odin segítői, kik minden nap körberepülik a világokat, hogy az est leszálltával istenük fülébe súgják mindazt, mely tudomásukra jutott.
- Menjünk – mondja végül. – Odin türelmetlen – teszi még hozzá, majd hátat fordítva a nyughatatlan tájnak előránt egy tört, és az épp mellette megálló férfi hasába szúrja.
Könnyednek, szinte légiesnek tűnik a mozdulat, mintha meg sem kellene erőltetnie magát, hogy a pengét áthasítsa az izmokon, s a rajtuk feszülő bőrön. Az isten arca rezzenéstelen marad, látszólag gondolatban egészen máshol jár, miközben a viking összegörnyedve, fájdalomtól eltorzult vonásokkal tűri, hogy a kés felszakadjon egészen a mellkasáig. Sötét haja az arcába hullik, torkából halk nyöszörgés szakad fel, mintha mondani akarna valamit, de minden szava elakad összeszorított fogai között.
A harcosok között nyugtalan csend lesz úrrá, miközben azt figyelik, Gunnar miként esik a homokba. Vére eláztatja többrétegű öltözékét, majd a homokot is. Tyr csak azután szólal meg, miután kitépi fegyverét az immár élettelen testből.
- Nem érdemel mást az, aki ugyan nem egy vérből való, de ugyanazon ősöktől származó testvérét hamisan vádolja – mondja Tyr továbbra is nyugodtan, majd mikor úgy látja, senki sem ellenkezik szavaival, megindul az erdőbe.
Első próbálkozásuk teljes kudarcba fullad. Órákon át járják a fák sűrűjét, ám az itt-ott elejtett állatokon kívül semmi nyom nem utal arra, hogy Fenrir valóban a környéken van. Asger egy idő után úgy érzi, mintha tűt keresne a szénakazalban, ami elég nevetséges, hiszen egy hatalmas farkasról van szó, a veszedelmes isten gyermekéről, ki olybá tűnik nem tisztel sem embert, sem istent.
- Asszonyaidnak nagy megnyugvás lesz Gunnar halála – mondja Thorkell, Asger fivére. Hangos puffanással ül le mellé, mielőtt ajkaihoz löki a vízzel teli kulacsot. Ádámcsutkája újra és újra megugrik, ahogy hatalmasakat kortyol a hűs folyadékból, majd a másikra pillant. Zöld szemei körül megnyúlnak a szarkalábak, mikor boldogan elmosolyodik, és játékosan meglöki testvére térdét.
Asger két feleséget is maga mellett tudhat Helka és Eira személyében. A két nő összesen öt fiúval ajándékozta meg, kikre méltán lehet büszke, hisz egy vikingnek minél több fiú gyermeke van, annál nagyobb a dicsősége. És persze ott van a kicsi Thora, az alig egy éves kislány, ki már most az istennők szépségével vetekedik apja szemében.
- Nekem is nagy megnyugvás, hogy az alaptalan vádak többé nem veszélyeztetik a családom életét – bólint Asger. Őszintén örül a másik halálának. Sosem szerette Gunnart, még annak ellenére sem, hogy a viking jó harcos volt a maga módján. A portyákon kívül viszont semmi hasznát nem lehetett venni, valószínűleg még a felesége sem fogja hiányolni, aki éjszakáról éjszakára kidobta otthonukból. Hiába, ha a férfi harcos asszonyt választ magának az készüljön fel arra, hogy a magánéletében is meg kell vívnia a csatáit, s nem csak a küzdőtéren. Ezzel Asger is teljesen tisztában van, hisz a most kislányukat dédelgető Helka egyébként olyan könnyedén forgatja a kardot, mintha azzal született volna. Bugyuta elbeszélések szerint az édesanyja pont emiatt halt bele a szülésbe.
- Menjünk tovább – utasítja őket Tyr tagadhatatlan elégedetlenséggel a hangjában, mire mindenki engedelmesen feltápászkodik eddigi helyzetéből, és tovább folytatják a vadászatot.

Az első néhány nap eredménytelenül zárul. Fenrir csak a pusztulás nyomait hagyja maga mögött, miközben Tyr feje felett a két holló egyre hangosabban károg. Olykor úgy tűnik, mintha szavakat formálnának, ám az isten nem próbálkozik a megfejtésükkel, tudja jól, hogy a két madár csak Odinhoz hajlandó szólni.
- Az én nagyapám látta a Világfát! – kiált fel az egyik kisfiú, mikor a sötétség beköszöntével ismét mindenki a thingben gyűlik össze. A gyerekek Tyr közelében foglalnak helyet, hogy tisztán hallhassák az isten szavait, miközben a megfáradt férfiak és nők az asztalokhoz gyűlve élvezik a pihenés nyugodt óráit.
- Akkor nagy tisztelet övezheti nagyapádat Valhalla falai között, mert csak a legnagyobb harcosokat érhet az a kiváltság, hogy meglássák Yggdrasilt – mondja Tyr. Ajkai szegletében mosoly bujkál, mikor figyelmét a fiatalokra irányítja. Tagadhatatlanul élvezi ezeket a röpke időket, mikor dicső szavaival lenyűgözheti a midgaridakat. Csupán ilyenkor nem nehezedik széles vállaira kötelességének gondja, ráadásul előre tudja, hogy sokukból erős, bátor harcos válik majd az évek során, kik büszkén szolgálják majd az isteneket, s legfőképpen Mindenek Atyját. – Az Yggdrasil egy hatalmas kőrisfa – folytatja. – Ezek gyökerein, törzsén és ágain pihen meg mind a kilenc világ, melyek között a Bifröstön át lehet közlekedni. Ez a Föld, vagyis Midgard a fa törzsén helyezkedik el. Odin és fivérei, Vili és Vé alkották meg a földet Ymir, az első fagyóriás testéből, véréből a tengereket, hajából a fákat, csontjaiból a hegyeket és fogaiból a sziklákat és köveket.
A felnőttek figyelmét nem kerüli el, hogy Tyr számtalan története után sem mesél a Ragnarökről, melynek kezdetét Heimdall kürtjének hangja, s végét a világok pusztulása fogja jelezni, melyből aztán új élet épülhet majd fel. Erről mindenki hallgat, s nem véletlenül: sem ők, de még az istenek sem szívesen emlegetik, hogy Mindenek Atyjával Fenrir végez majd.
Szavait hangos ajtócsapódás zavarja meg, mikor az egyik harcos beront az épületbe. Mellkasa fürgén emelkedik és süllyed a ráterített szőrme alatt, miközben megtámaszkodik az egyik tartóoszlopon. Világos szemeiben félelemmel keveredett elszántság csillan, mikor megszólal:
- Fenrir! Itt van! – Mondja. – Láttam a fák között, mikor kimentem tüzelőért!
A férfiak egyszerre mozdulnak, hogy magukhoz vehessék fegyvereiket, így Tyr nem foglalkozik velük. A körülötte lévő gyerekeket az asszonyokhoz tereli néhány gyors mozdulattal, majd pár öles lépéssel a még mindig ziláló férfihez megy.
- Vezess – utasítja a vikinget, ahogy kilép a szabad ég alá nyomában Asgerrel és a jarllal, majd pár pillanat múlva a többi harcossal. Az éjszakai árnyakat csak a viskókból kiszűrődő tűz fénye tudja távol tartani, ám ezek sem érnek el egészen az erdőig. Néhányan égő fáklyát ragadnak, mielőtt belépnek a fák rejtekébe.
Az isten arca megfeszül, miközben körbe kémlel, mintha nem jelentene számára különösebb akadályt a sötétség, ellenben a vikingekkel, akik mindennek dacára is csatára készen várják a fenevadat. Csak nehéz, mély lélegzetvételeiket lehet hallani, miközben talpuk alatt olykor eltörik egy-egy gally, de ez ellen tehetetlenek. Egyelőre abban sem biztosak, hogy az általuk keltett zaj elijeszti vagy közelebb vonzza a farkast.
Tyr állkapcsa megugrik, ahogy összeszorítja fogait, és előre tör a susnyásba. Ujjai elfehérednek, mikor rászorít a lándzsájára, és arrébb taszít néhány útjába kerülő ágat.
Messzebbről hallani véli Fenrir feltörő üvöltését. Valószínűleg észrevette őket. A vikingekben pár pillanatra még a vér is megfagy, miközben a következő lépést várják, de Tyr csak egy intéssel jelzi nekik, hogy hátráljanak. Az isten úgy gondolja, hogy tiszta terepen nagyobb esélyük lehet az állat ellen, csakhogy a farkas sokkal gyorsabb, mint ahogyan azt a vikingek gondolják. Fenrir a semmiből ront rájuk. Acsargása és éles fogainak csattogása visszhangzik a fák között, miközben torkából szűnni nem akaró morgás szakad fel. Sötét bundája beleolvad az éjszakába, csupán teljes egészében vörös szemei izzanak, ahogy ráront a hozzá legközelebb eső vikingre. A fiatal férfi pár másodpercig próbál küzdeni, ám a dús szőrzet miatt képtelen eltalálni a húsát, a farkasnak pedig pont elég ennyi, hogy átharapja a vékony nyakat. A csigolyák megreccsennek a foga alatt, mikor jobban rászorít, majd elengedi. Az élettelen test páfrányok rezzenésével hull lábai elé. Hatalmas termete ellenére könnyedén mozog a növényzet között, ahogy kitér a támadások elől. Még belekap az egyik férfi oldalába éles karmaival, mielőtt ismét eltűnik a sötétségben. Úgy tűnik, csak egy pillanat volt az egész, mely a még kamaszkorból is alig kilábalt férfi életét követelte.
Mindannyiuk mellkasára csalódottság súlya nehezedik, ahogy visszatérnek házaik halovány fényébe. Tyr összevont szemöldökkel néz fel az égre, melyen most szürke, haragos felhők takarják el a csillagokat. Huginnt és Munnint ugyan nem látja, de tudja, hogy kudarca hamarosan eljut Odin fülébe.
- Elkapjuk – szólal meg mellette Asger. – Holnap elkapjuk – ismétli, az isten pedig képtelen ellenkezni a magabiztos szavak hallatán. Nincs is más választása. Muszáj mielőbb elkapnia a fenevadat, hiszen most, hogy Fenrir tudja, hol juthat táplálékhoz, senki sincs biztonságban.

Mire Tyr másnap felébred nyugtalan álmából Asger már nincs otthon. Csak a szőke, mindig mosolygós, ám az utóbbi napokban aggodalmasabb Eira közli vele, hogy a thing előtt gyülekeznek már legalább egy órája. A férfi biccentéssel köszöni meg az információt, majd megigazítva magán fegyvereit ő is az épület felé indul. Már messzebbről feltűnik neki a hangos, félmeztelen harcosokból álló csapat.
- Mi folyik itt? – kérdezi kissé meglepetten, mikor Asger mellé ér, aki elégedetten konstatálja a felajzott, harcra kész társait. Noha az isten gyakorta tartja szemmel a földi halandók életét, ilyennel még sosem találkozott. A másik magyarázata nélkül nem érti, mi ütött a többiekbe.
- Ők a legjobb harcosaink, a berzerkerek – feleli Asger. – Ritkán van erre szükségünk, de Lavar úgy gondolja, hogy Fenrir elkapása most egy ilyen ritka eset. Ez egyfajta rituálé, mellyel minden isten előtt tisztelgünk, hogy erőt és szerencsét adjanak a csatában.
A félmeztelen, félőrült férfiak újra és újra egymásnak esnek, de nem okoznak a másikban nagy kárt. Néhány ütésen és vágáson kívül semmi olyan nem történik velük, ami miatt képtelenek lennének a harcra, ám ez pont elég nekik ahhoz, hogy minden gátlásukat legyőzzék. A lényeg, hogy minél erőszakosabbak és kegyetlenebbek legyenek. Sokukra medve és farkasbőrt terítenek, a pajzsaikat messzire elhajítják, hisz biztosak benne, hogy nincs semmi, ami az ütközetben felsérthetné edzett, ölni kész testüket. Bőrükön hamuból és vérből száradt motívumok díszelegnek.
- Készen állnak, ha Odin fia is így gondolja – szólal meg Thorkell, mikor öccse mellé ér, majd az istenre pillant.
- Kapjuk el azt az átkozottat – bólint az említett, mire körülötte mindenki elszántan, őrjöngve felordít. A fegyverek ütemesen csattannak a fapajzsoknak, a szőrmék lágyan suhognak a levegőben, miközben ismét az erdőbe vetik magukat. Az isten biztos benne, hogy Fenrir a közelben lehet, s mivel Loki leszármazottja, így benne van a vérében, hogy keresse a bajt.
A tó mellett vannak. Néhányan meglepve tapasztalják az ócska viskót, de nem teszik szóvá, egyáltalán nem érdekli őket az omladozó építmény. Figyelmüket inkább a körülöttük elterülő bozótos foglalja le, miközben egymásnak hátat fordítva várják, hogy valahol végre előbukkanjon a farkas. Nem is kell sokat várniuk.
Az állat sokkal nagyobb, mint hitték. Magasabb, mint néhány viking, de még így is alacsonyabb Tyrnél. Összeszorított agyarai véresen fénylenek a halvány napsütésben, valószínűleg épp evés közben zavarták meg, mert ahogy megigazítja a nyelvét húscafat esik a lábai elé. Mancsait először a földnek veti, mint aki képes testének erejével betörni Ymir óriás testét, aztán elrugaszkodik eddigi megfeszült helyzetéből, és neki ront a vikingeknek. A harcosokat sokkal felkészültebben éri a támadás, de még így is sokan megsérülnek már az leső pár percben. Fenrir valóban könnyedén mozog, már-már kecsesen, ahogy kitér a fegyverek elől, és könnyedén áttöri a pajzsok gyenge fáját. Mellkasából folyamatosan hol erősödő, hol gyengülő vicsorgás tör elő, mely monoton búgásnak tűnik a harcosok elszánt ordítása mellett. Lándzsák repkednek a levegőben egyenesen felé, de csak néhány talál célt, s azok is csak karcolást ejtenek a hatalmas testen. Sűrű szőrzete fekete árként hullámzik, ahogy a szél feltámad, s magával viszi a viaskodás zajait. A távolban marhák bőgnek fel a nyugtalan zsivajra, mielőtt folytatják feszülté vált legelésüket.
Tyr a háttérben marad, miközben azt figyeli, hogy a felbőszült berzerkerek miként rontanak rá Loki gyermekére. Úgy viselkednek, mint a veszett állatok, még Fenrir levegőbe hasító karmai és fogai sem képesek visszatartani őket attól, hogy karddal, tőrrel vagy lándzsával a kezükben neki rontsanak. Három férfinak sikerül belemarni a farkas húsába, az egyikük még végig is szántja a feszülő izmokat, mire az állat próbál oldalra hőkölni, így inkább elereszti a negyedik karját. A testrész tehetetlenül hullik a viking oldalára, de nem lehet eldönteni, hogy a férfi a fájdalomtól vagy az elvakult eltökéltségtől üvölt-e. Ép karjával pofán vágja a fenevadat, majd épp időben elugrik a felette csattanó fogak elől.
- Thorkell! – ordít Asger néhány lépéssel az isten előtt, mikor a férfi észreveszi, hogy bátyja a farkas lába alá szorul. Látja, ahogy Thorkell mellkasát elborítja a vér, a ruhája néhány pillanat alatt teljesen átázik. Ujjaival fűcsomókba markolva próbál kihúzódni a karmok alól, de csak azt éri el, hogy Fenrir még inkább ránehezedik. Hallani ahogy a bordák összeroppannak, hallani ahogy Asger felüvölt, és neki iramodik a fenevadnak. Talpa alatt felporzik a föld, ahogy lendületet vesz.
Tyr vár még pár pillanatot, majd meglévő karjával elhajítja az eddig szorongatott lándzsát. A fegyver Fenrir hátába áll pont akkor, mikor Asger kardja a torkába kap. Az állat végre megtántorodik, s pont ennyi idő kell ahhoz, hogy a többiek újabb és újabb sebeket ejtsenek rajta. Egyik sem elég ahhoz, hogy megöljék, de épp elegendő, hogy Fenrir legyengüljön. Öntudatlanul lépked oldalra, hogy megtartsa az egyensúlyát, ám mikor a kötél a torkára szorul, majd lábaiba akad, ahogy Tyr körbefutja, és hangosan a földre puffan. A béklyó megfeszül körülötte, szinte magzatpózba húzza. Tehetetlenül vergődik néhány pillanatig, majd végleg feladja. Morog és vicsorog, de nem megy vele semmire, s végül ez is abba marad.
A környékre néma csend ereszkedik, miközben felhők gyűlnek feléjük, a vikingek pedig inkább elhátrálnak Tyr és Fenrir párosától. Sokan megsebesültek, de mintha nem is éreznének fájdalmat: büszkén, továbbra is harcra készen merednek Odin fiára.
Asger a testvére mellett térdel. Combján Thorkell feje pihen, bár már nem lélegzik. A férfi ujjai szinte belemarnak a másik mocskos, véres arcába, de a gesztus inkább vigasztaló, már-már pátyolgató.
Villámok tucatjai cikáznak végig az égen, az őket követő mennydörgések egymásnak csapódnak, miként Tyr izmai is megfeszülnek, ahogy szorosabban fogja a farkast. Ajkai szóra nyílnak, mintha mondani akarna valamit, miközben végig néz a sebzett harcosokon, de aztán mégsem szólal meg. A némaságot a megmaradt fegyverek és pajzsok folytonos, összemosódó ütődése töri meg, amitől Tyrt jólesően kirázza a hideg. Arcán nem mutatkozik semmi, mégis olyan érzése lesz tőle mindenkinek, mintha az isten mosolyogna. Talán a szemei teszik, sőt Asger biztos benne, hogy van valami Tyr szemeiben, ami miatt úgy érzi, mintha a mindenség nézne rá. Egyenesen rá. Pont őrá.

Alkonyodik, a nap már alig ér túl a horizonton. Csak apró, ívelt szelet látszik belőle, mely izzik és lángol, ahogy rózsaszínre és sárgára festi a tiszta eget. A tenger hullámai mintha gyémántot hánynának, ahogy lágy ringásba vonják a stég oldalain előkészített négy hajót. Az egyiken Thorkell fekszik kőriskoporsóban, melynek nem csináltak fedelet. Fehér fátyollal takarták el megtisztított testét, melyre összezúzódott pajzsát és számára kedves fegyvereit tették. Körülötte a hajót színes virágok százaival, s burjánzó zöldek tucatjaival díszítették. Mindkét oldalán három-három fáklyát helyeztek, melyeket Asger gyújt meg, mikor még egyszer utoljára végig simít fivére szőke haján. Az építmény orrán és farán faragott kígyók merednek az ég felé. Mellkasuk kidülled, mintha mérget akarnának köpni. A környéket virág és füst furcsa egyvelege lengi be, ami csak még inkább körbevonja a partot, mikor mind a négy hajót meggyújtják és útjára engedik. Egy darabig egymás mellett és mögött haladnak, majd a hullámok tetszése szerint eltávolodnak egymástól. A tölgyfa ropogni kezd, ahogy a deszkák megadják maguknak a lángnyelveknek. Tükörképük torzultan nyúlik el a víz felszínén.
- Az istenek elégedettek lesznek Valhalla új harcosaival – mondja Lavar, mikor Asger mellé lép. Arcán nem látszik bánat, ahogyan a többiekén sem, végül még Asger is lenyeli testvére hiányát, hogy aztán büszkén pillantson rá. Nem érhet annál nagyobb dicsőség és nyugalom egy harcost, mint az, hogy a Bifröstön át Valhalla palotájába tartson, hogy együtt gyakoroljon és igyon testvéreivel.
Asger még az utolsó pillanatban néz fel, hogy lássa, ahogy a szivárványszíneiben pompázó égen két holló tűnik el a mindenségben.

1 megjegyzés: